Hogyan éltétek meg lelkileg a viszonzatlan/plátói szerelmet?

A viszonzatlan szerelem egy szenvedés. Folyton rá gondolsz, felőrlöd magad belűlröl, nincs más számodra, csakis ő. Vágyakodsz utána epekedve.

Fantáziálsz róla.

De egy idő után rádöbbensz, ez mind felesleges szenvedés volt.

Keserédes valahogyan az egész. Egyrészt pozitívan élem meg, mivel a legutóbbi szakításom után azt hittem, nagyon sokáig nem fogok tudni gyengéden érezni senki iránt, mégis megtörtént. Plusz azóta elég depis a hangulatom, ez pedig tud egy kicsit motiválni arra, hogy összekapjam magam. Jó érzés néha azon kapni magam, hogy "jé, ennek a nescafé-nak pont olyan a színe, mint a szeme". Azt hittem, kioltották belőlem legutóbb a finom érzéseket és az ilyen jellegű idealizmust.

Másfelől még nagyobbat lök a depresszión. Elég sokat van a közelemben. Próbáltam lemorzsolódni mellőle, de nem sikerült... Valami vonz a közelségéhez. Mégis szívszorító elnézni, amikor a kalandjairól beszél, vagy látom, hogy a társaságomban tesz ilyen gesztusokat más felé... Olyankor mindig egy darab sz.rnak érzem magam valahol és rá is neheztelek emiatt, hogy nem könnyíti meg legalább ennyivel a dolgom.

Az eszemmel tudom, hogy szerethető vagyok és lehetek még boldog úgy, hogy viszonozzák az érzéseimet, de nem hiszem, hogy ez mostanában lesz. És még ezt is le kell tennem teljes egészében... Tud úgy fájni, mint egy valódi szakítás, úgy érzem. Nehéz tőle elszakadni, mert minden morzsába csimpaszkodik az ember ilyenkor, még ha tudja is, hogy ez viszonzatlan.

A plátói szerelemnek is megvan a maga szépsége, amennyiben érzelmesebb, szentimentális vagy. Másrészről több a fájdalom, amit okozni tud.

#7

"Kerüljem el valahogy?"

Nekem nem vált be, csak rosszabb lett.

Nálam most éppen lelki szárazságot, levertségérzést okoz a viszonzatlanság.

Talán némi kémiai vonzalom lehet a másik fél részéről is, de jól titkolja és inkább azt sulykolja belém az illető, hogy még a volt feleségét szereti - tűzön-vízen át.

Nekem ezeket a határokat tiszteletben kell tartanom. Ennyi.