Veszekedésnél, bosszúállásnál az "én nem süllyedek le arra a szintre" szöveg vagy viselkedési forma mennyire valóságos vagy mennyire megjátszott?

Felhozok egy példát (fikció, de biztos sok ilyen van): van egy ember, akivel a szülei nem viselkedtek túl szépen, mikor gyerek volt (nem kell verésre gondolni, elég, ha minden nap lelkileg bántják). Később már ennek az embernek kell eltartania a szüleit, de a neveltetésükből származó sérülések és emlékek még erősen ott vannak benne a szülei iránt. Két választási lehetősége van:

1. visszaadja a szüleinek azt, amit vele tettek gyerekkorában. Teljesen meg tudom érteni, hiszen éveket tettek tönkre az életéből, és úgy érzi, akkor lesz fair a helyzet, ha a szülei is érzik, milyen volt neki gyerekként. Ezzel úgymond egy elégtételt tesz, megnyugodhat a lelke (hozzáteszem, önmagától senkivel nem bánna így, csak azokkal, akik ezt tették vele).

2. nem áll bosszút a szülein - vagy ellátja őket, vagy inkább rájuk se néz, miután szabadult tőlük. Ilyenkor szokták mondani, hogy "én nem süllyedek le arra a szintre". Van egy olyan meglátásom, hogy a valóságban igenis szeretnék, ha a bántalmazók visszakapnák azt, amit tettek, de inkább ezt az utat választja, mert ezzel dicsekedhet, hogy ő milyen jó és szent ember. Ez persze nem utolsó sorban egónövelés is. Szóval nem igazán látom, hogy valaki tényleg azért maradna csendben, mert hogy ő annyira kiváló ember. Nyilván a "tüske" is benne maradna, nem szabadulna fel igazán sosem ebből/emiatt.

A felhozott példában a szülők nyilván egy másfajta kötődés, de bármilyen hasonló példa is megfelelhet, akár (volt) barátokkal vagy főnökkel stb.

A 2. verzióhoz még annyit fűznék hozzá, hogy ugye van az a mondás, hogy "ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel". Szerintem ez nagyon nem működik, ugyanis ha van egy ember pl. iskolában vagy munkahelyen, aki szekál minket, és cserébe normálisak maradunk vele, akkor csak azt fogja érezni, hogy jaj de jó, ezt az embert lehet szivatni, hagyja magát - és folytatja tovább. Viszont, ha visszaadjuk, akkor van esély rá, hogy megtorpan és elgondolkozik, hogy jó emberrel kezdett-e ki, és leszáll rólunk.

Tehát a kérdésem alapvetően az, hogy ez az "én nem süllyedek le arra a szintre" szöveg ez mennyire lehet valóságos és életszerű, az emberek mennyire játsszák csak meg ezt a gondolatot azért, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat, miközben belül tudják, hogy így nem lesz meg a lelki békéjük?