Ez számított a fejlődésemben, lelki világomban, depresszióban, vagy apámnak van igaza és nem? /hosszú sztori/ 19/l

Időnként eszembe jutnak a régi dolgok.

Az egy dolog, hogy anyám elhagyott óvodásként és apám nevelt fel, azt már megszoktam, mostanra, kb 2 van kapcsolatom anyámmal de mire fel érezzem az anya szó jelentését. Tehát alapvetően minden ami körülvesz, amim van, tárgyiakban, azt apámnak köszönhetem.

4 éve élünk a mostani lakásban, ami néhai nagyapóé volt, csak felújította apám.

Előtte, miután apámnál maradtam, a nevelőapjához költöztünk. Lakás apámé volt, az öregember volt a haláláig tartó haszonélvező. Nem siette el. Sok évig csak ellenérzésem volt felé, pedig semmit nem csinált, csak egy idős bácsika volt. Apám eltűntette a nyomokat. Aztán később, amikor már egyedül mentem iskolába, és nem voltam vak, megláttam.

Az öregember lényegében, főleg az utolsó években, úgy volt, hogy wc után a hűtőbe nyúlkál, kezet nem mosott, ahogy fogat se. A piszkos hátsóját a fürdőkádban mosta ki a zuhanyrózsával, de utána a csíkokat nem takarította el. Volt rá nem egyszer példa, hogy pisi cseppeket engedett a padlóra a szobájába menet, amit észre is vett, csak nem érdekelte. Egyszer a közlekedőbe tojt véletlen, aztán amikor próbálta feltakarítani, az lett a vége, hogy az egy kis "csomagból" eláztatta az egész közlekedőt. Xarleves lett a tapéta, a fürdő és wc ajtó, a szekrény, a fiókok, és az egész padló. Idősek otthonában nem volt hajlandó bemenni, és az utolsó 2-3 hetet leszámítva magánál volt fejben. Apám katéterezte, mosta ki a pisis-ürülékes ruháit, az egész lakásban jelen volt a bűz.

Alapvetően apámmal voltam egy szobában, amióta ott laktunk. Aztán egy ideig átment az öregemberhez, néhai nagyi üres ágyára, mert a mi szobánkban csak egy kihúzható ágy volt. De aztán én vittem vissza a takaróját és párnáját, mert nem volt szívem bűzben hagyni őt.

Apám cége tönkrement, még kiskoromban, évekig nem talált munkát, aztán egy pocsék helyen dolgozott 9 évig, 12 órában, ami iszonyat keveset fizetett, de legalább biztos volt, mert ugye én ott voltam, nem lehetett mindent az öreg szép nyugdíjából, mint mielőtt mi még nem laktunk ott. Tehát apám kb idegbeteg volt, mert minden rászakadt, és akaratlanul, bár ő ezt mai napig nem ismeri be, nem tudja, nem érzi, rajtam kiabálta ki a feszültségét. Az iskolában a jegyeim xarok voltak, négyszer pótvizsgáztam, depressziós voltam, az osztálytársak sem könnyítették meg, amikor apró részletet meséltem el, az öregembert nagypapámnak nevezték, és szerintük én voltam a gonosz a gondolataimért + csúfoltak a korai pattanások miatt és mert a stresszevéstől jöttek fel a kilók.

Ellenszenves volt, utáltam, gyűlöltem, végül a halálát kívántam. Évekig semmi olyan nem jutott eszembe, hogy haljon meg, sőt, sajnáltam, de aztán végül csak elegem lett és máshogy bizony nem lett vége, csak a halálával. Merthogy elköltözni nem akart, kijelentette, hogy ott fog meghalni, és a haszonélvező jog miatt kellett az aláírása, hiába apám volt a tulajdonos. Ezenkívül, bár apám is utálta, kiskora óta ismeri, és pénzt adott néhai nagyinak apám felneveléséhez, így vállalta, hogy haláláig gondozza. Csak ugye, én nem tudtam mit kezdeni ezzel, csak eltűrni, hogy ez van és kész.

Van még egy s más, de lényegében ennyi a történet. Nekem ez pocsék volt, de ez volt a "normális", merthát ebben éltem, nem volt nagyon viszonyítási alapom.

Amikor apámnak ezt felhoztam, szerinte a fejlődésemben, lelki világomban, a depresszióban, semmit nem számított az öregember. Egyébként mostanra, bár undorító emlékeket hagyott, nem gyűlölöm, mert tényleg csak annyira vágytam, hogy ne egy fedél alatt lakjunk és ne legyen természetes az orromnak, hogy kilépve a szobánkból vizelet és ürülék szag van.

Szerintem számított, de... de. Inkább megkérdezem. Én úgy érzem igen, mégsem osztották azon kevesek, akiknek elmeséltem, kiadtam magamból. Többek között nagyanyám, mikor utoljára voltam nála nyáron, akinek patyola tiszta mindig a lakása, szidott mint a bokrot.