Mik voltak azok a mondatok amiket neked szántak és sosem fogod azokat elfelejteni?

"Elbasztad az életem"

"nem ezért szültem"

"jó lenne ha nem jönnél többet haza"

by anyám

"anyádnak kellettél" by apám

"nahát, még te is jó vagy valamire" by áltsulis oszim

Apám alkoholista volt, tőle aztán jót nem kaptam.

"Neked mikor lesz ilyen házad?"

Még 14 éves sem voltam, már azt kaptam, hogy nekem miért nincs ilyen szép nagy házam mint neki, meg hogy nekem soha nem lesz. Ez a mai napig fáj, mert tényleg nincs se házam, se lakásom, de még szinte lehetőségem sem, max 40 éves koromra.

"Tanulj mert te dolgozni sosem fogsz" "Semmi nem lesz belőled"

Ehhez képest dolgozom, nem "fizikai munka" tehát az apám szemében semmit nem érne, de a szellemi munka is pont ugyanolyan megerőltető tud lenni. Ráadásul jól csinálom amit csinálok, egész jó fizetést is kapok és élem az életem.

Anyámtól az alábbiak fájtak legjobban:

"Olyan vagy mint apád" "Olyan leszel mint apád"

Nyilván ha egy alkoholista, munkanélküli agresszív állattal azonosítanak aki a legnagyobb "ellenséged" az nem esik jól.

Amúgy anyámtól voltak még jók:

Nagymamám éppen jött a szokásos a család minden szöveggel és hogy mikor házasodunk már meg. Erre anyám kifejtette neki, hogy ha újra kezdhetné akkor "a francnak kellene gyerek". Nyilván jól esett.

Illetve már felnőttként egyszer próbáltam beszélni vele az engem ért sérelmekről. Nyilván apám folyamatos megalázó, lekicsinylő viselkedése nem segítette elő a szociális fejlődésem. Egész szépen rendbe jöttem, de mondtam hogy az ismerkedés, kapcsolatok, barátságok kialakítása a mai napig nem igazán megy.

Amikor anyám kérdezte, hogy miért nem, akkor mondtam, hogy valószínűleg nem tett jót, hogy 20 éven keresztül azt hallgattam mekkora szar vagyok. Erre felháborodottan vissza támadott, hogy "Az már régen volt, rég külön élsz, már rég túlléphettél volna rajta".

Ez volt az a pillanat, amikor egyszerűen "elmúlt" a saját anyám iránti bárminemű szeretetem, mert nem elég, hogy egész életemben tűrnöm kellett, még apám halála után sem lehet nyíltan beszélni a dolgokról, hiszen minden az "én hibám" mert nem léptem túl.

Így leépítettem a kapcsolatot a saját családommal és körül vettem magam olyan emberekkel, akik megbecsülnek.

Amúgy a vicc az, hogy felnőttként csomó jót kaptam, munkatársaktól, barátoktól.

Volt osztálytársam mondta, hogy bánja, hogy régen nem velem haverkodott és nem lettünk hamarabb barátok.

Munkatársaim közül többen említették, hogy szeretnek velem dolgozni, ilyen-olyan formában. Ami szintén segített.

Vannak barátaim, akik keresik a társaságom és éreztetik, hogy "kellek" nekik. Ott nem is a szavak számítanak, hanem a helyzet, hogy hívnak, keresik a társaságomat.

Vagy az egyik főnököm mikor megköszönte a munkánkat, kifejezetten kiemelte az én nevem.

Nem szállt el tőle az önbizalmam, de az évek alatt sikerült egy relatív egészséges önbecsülést, énképet felállítanom. Messze vagyok a normálistól, de hát ezzel szinte mindenki így van :D Viszont már nem úgy élem meg az életet, hogy "szar vagyok" hanem tudom, hogy vannak lehetőségeim, céljaim.

Kimostam a farmerod amiben délután voltál a városban.-anya

De anya, annak a zsebében volt egy szelvény, amit este húznak.-fiú

Annnnnnnnnnyúúúúúúúúúú!!!!!!

.......kb tíz perc káromkodás, asztal,szék ajtó szétverés után...kihúzták az összes számot ami a szelvényen volt!-fiú

Az fa.x@!-anya

"Végülis utcaseprő is kell." - kitűnő tanulóként életem első 3-asa után röppent a mondat otthon.

"úgy nézel ki, mint egy qrva." - sose használtam sminket, de ez volt apa reakciója, amikor először használtam szemceruzát.

"Hogy mész így egyetemre? Hogy fogsz így leérettségizni?" - kettest kaptam kémiából.

"Nem tenném érted tűzbe a kezem." - amikor kiderült, hogy van egy netes barátnőm.

"Teljes szívemből kívánom, hogy legyen tele az egész érettségi ezzel a feladattal." - matektanárom, olyan feladat után, amiről tudta, hogy sosem ment.

"Nincsen senkid, nincsenek barátaid, se életed." - minden otthoni veszekedés kulcsmondata.