Kinek mi hiányzik a 2010-es évből?

A fiatalságom...

És a sok szexxxx

Nem tudom, hogy olyan válasz ér-e, hogy semmi és megindoklom, hogy miért semmi. :D

Két dologra vezethető vissza:

- Nagyszülők neveltek, akkor 1-2 éve hunyt el Nagypapám. Ráadásul ezt Nagymamám akkor még (közel 50 év házasság után) abszolút nem tudta feldolgozni. Nem, nem süllyedt depibe, de azért érződött rajta.

- Vélhetően autizmus spektrumzavarban szenvedek. Ez öndiagnózis, de nagyon gyanús plusz mentálhigiénés szakember is kimondta, hogy szerinte is. Ugye ő se diagnosztizálhat, de szerinte is.

- Ráadásul abban az évban adtunk el egy, a számunkra (lelki értelemben) rettenetesen fontos ingatlant.

2010 őszén töltöttem a 18-at.

Az utolsó pont miatt két dolog volt igen jellemző rám:

- Nagyon-nagyon-nagyon fura voltam, én nem értettem a világot, engem a világ nem értett és sehova se tudtam igazán beilleszkedni, idomulni,

- Kb 17 évesen, kb. 2009-ben kezdtem egyre inkább felfogni, hogy furcsa vagyok, hogy ez miben rejlik és kapisgálni, hogy lesz, amiben változnom kell.

Namost ezek a dolgok a 17-18 éves énemnek rettenetesen fájdalmasak voltak. Otthon, szegény Nagymamám előtt borzalmas jelenetek, rengeteg sírás, öngyilkossági gondolatok.

Az osztálytársaimat végképp nem értettem. Nem értettem, miért ilyen rosszak, miért sminkelik magukat a lányok ennyire, miért lázadnak az emberek ennyire, miért az ivás a fő szórakozás, miért nem akarnak tanulni. Egy egyforma, lázadó és ijesztő masszát láttam bennük.

Osztályon kívül voltak barátaim, de őket az animék, mangák, regények érdekelték - engem akkoriban meg kb. végképp nem kötöttek le a sztorik, csak az érdeklődési köreim (amik néha mániává fajultak, azokkal keltem, feküdtem, egy-egy rossz hírtől magam alá kerültem stb). Ráadásul ez a baráti kör zömében beilleszkedni képtelen emberekből állt (már bocsánat). Volt, aki "csak" animés volt és valahogy nem illett az osztályába, de volt, akinek ugyanúgy mentális defije volt, mint nekem is. Visszagondolva ők se voltak igazán elfogadóak, néha megjegyzéseket tettek rám, meg akartak változtatni.

Sehol se találtam a helyem...

Rettegtem, hogy amiben kell változnom, tudok-e majd, fájni fog-e majd.

Ráadásul arra is ekkortájt jöttem rá, hogy hiába imádok tanulni és vagyok elméleti ember, a logikai készségem rettenetesen rossz és lassan tanulok.

Borzalmas időszak volt.

Az a keklagunas, igazi öszinte feltétel nélküli, gyerekszerelem.

De a szülöi terror az nagyon nem,(titokban szökve hazudva tudtunk csak együtt jàrni) es igy felnötten is mélysègesen elitélem ezt a fajta szülöi diktaturàt.