Meddig lehet igy még létezni?

Az a problémám,hogy az életem csak a szomoruságból áll.

Elegem van az emberekböl,a rendszerböl a világból.

Itt vagyok 25 évesen szerbiában és még csak a nyelvet sem tudtam megtanulni. Hát igy nyilvánvaló,hogy nem is tudok megfelelöen boldogulni. Igazából szerb állampolgár vagyok,de mégsem vagyok szerb,de magyar sem.

Ugy érzem magam,mint akinek nincs hazája.

Önbizalmam az negativba fordult ez miatt is,meg még egyébb más okból.

De,sajnos nem csak ez a probléma.

Az egész életem magányos.A magára hagyásról szól és ezért ugy érzem,hogy én nem is számitok semmit sem,ami igaz is.

Lásd édesanyámnak sem számitottam semmit. Csupán 2 éves voltam,amikor itthagyott engem. Nem tudom,miért de ez az utóbbi idöben elkezdett fájni,pedig ez már rég megtörtént. Csak hát,mikor eszembe jut az,hogy én senkinek sem számitok,senki sem szeret,akkor ez az érzés felerösödik. Hiszem anyám se szeretett,neki sem kelettem.

Az is fáj,hogy dolgozom és szinte semmire sem költök,mégsem tudok egyröl a kettöre jutni. Ha viszont bármibe megpróbáltam befektetni,abból szinte állandóan vesztesen jöttem ki.

Meg az,hogy soha nem volt barátnöm,sem barátaim nincsennek. Nem szeret engem senki. Nincs ember aki kicsit is kiváncsi lenne rám. Egyre gyakrabban rámjön a sirás,már fényes nappal az utcán is.

Bárcsak meghalnák erre gondolok minden nap.Minden napom boldogtalan és reményvesztett.

Csak a halált,öngyilkosságot látom megoldásnak.