Neked mitől érdekes az életed? Szereted amit csinálsz, aki vagy? Meg vagy elégedve önmagaddal?

27 vagyok és az ellentéted.

Rettentő sok egyedüllétre vágyom, lassú életre és a világon a legjobban az stresszel, ha túl sok a társas esemény. Nem is vállalok be túl sokat. :)

Egyébként rettentő sokat tanulok a célomért.

Az időt egyre hatékonyabban tudom kihasználni, bár ha nagyon be kell osztani, az frusztrál.

Nekem is van egy talán olyasmi keresztem, mint első írt. Vélhetően enyhe autizmusom van és többszázezerben mernék fogadni rá, hogy más is van még mellette.

A beilleszkedés hatalmas harc. Rengeteg dolgot, ami egy átlagos embernek magától jön, azt nekem tanulnom kell, tudatosan odafigyelni rá.

Totál más dolgokra figyelek a hétköznapokban, mint az átlagos emberek.

Nem nézek filmeket, nem olvasok regényeket.

Stb.

Már azért sokat fejlődtem, de 17 évesen nagyon furi voltam. Egy az, hogy szerintem egy 12 éves szintjén álltam, és amúgy is rettentő fura voltam.

Attól "érdekes" az életem, hogy nagyobbnál nagyobb hülyék vesznek körül.

Komolyra fordítva: Érettségi után elköltöztem majdnem egy évre, de nem rég haza kellett jönnöm. Ott ahol laktam sok mindent átéltem, az éhezést, a munkát, a borzalmas embereket, a borzalmas közlekedést, stb. Végre kipróbálhattam azt a munkát amit mindig is kiakartam, de rájöttem, hogy nagyon unalmas. Eközben majdnem 1,5 évig volt helyben egy kapcsolatom. Rájöttem, hogy én őt nem is szeretem, aztán rájöttem, hogy a párom családja sem szeret, aztán arra is rájöttem, hogy senki semmit nem lát bennem, csak a pénzt. A párom, az anyja és mindenki csak a markát tartotta, hogy adjam le nekik a fizetésemet, úgy, hogy közben ott volt a saját albérletem, amit nekem fent kellet tartanom. Nagyon sok mocskos, aljas, semmirekellő emberrel találkoztam, sőt ott szinte csak azzal találkoztam. Mindössze két ember tartotta bennem a lelket, ha őket nem ilyennek ismerem meg amilyennek, akkor szerintem kiugrottam volna a vonat elé,. Én akkor ott nagyon elvesztettem az emberiségbe vetett hitemet. Ez a két ember a két szakmai oktatóm volt. Bennük értelmes, tisztességes embereket(sőt, mi több: becsületes vállalkozókat) láttam!

Rajtuk kívül az ottani embereket én egy hatalmas büntetésnek érzékeltem, de később rájöttem, hogy utat adtak nekem, mert most már tudom, hogy egyetemre akarok menni és, hogy mi akarok lenni konkrétan.

Átéltem olyan dolgokat ott amiket az utolsó ellenségemnek sem kívánnék, például hallottam azt ahogy a főbérlőm kibeszél engem, körbeülték a családdal az asztalt és rólam beszéltek, és röhögtek. És én minden egyes szót hallottam. Ilyeneket mondtak: Tanulatlan vagyok, csóró, szerencsétlen, engem csak sajnálni lehet, nem szeret engem senki, nem szeret a párom, a párom biztos félre ba szik mellettem, mert egy olyan jó pasi nem marad meg egy ilyen "roncs" mellett, mint én, stb.(Hozzáteszem, hogy nem vagyok tanulatlan, 3 szakmám van+érettségim és a párommal én szakítottam, nem csalt engem. Nem volt "jó pasi".)

Mennyire hatottak ezek meg? Nagyon. Kimondhatatlan dühöt éreztem, sőt késztetést éreztem arra, hogy kirúgjam az ajtót és telitorokból elkezdjek üvölteni velük. Mégsem tettem. Helyette másképp álltam bosszút rajtuk.

Érdekes még attól az életem, hogy jelenleg építőipari iskolába járok lányként, és megsúgom azt is, hogy nem irodában rajzolgatós szakmát tanulok. Érdekes vagyok még azért, mert írok, és szerintem van némi tehetségem is. Már a második forgatókönyvemen dolgozok és már közelítek a 100. versem felé, novellából már tervben van kb 20, regényből pedig még több.

Továbbá rengeteg dolog érdekel, rengeteg szakma, rengeteg hobbi és rengeteg hely. Épp olyan szívesen lennék ingatlanos, mint pilóta. De épp annyira szeretek túrázni is, mint írni. Mindezek ellenére imádok bulizni, amivel már csak annyi gond van, hogy mostanában nem nagyon van rá lehetőségem.

Azt hiszem attól "érdekes" az életem, hogy fura ember vagyok.