Mit tartasz életed legnagyobb hibájának?

Hogy nem maradtam kint Szingapúrban, amikor volt rá lehetőségem!

Életem legnagyobb elcseszése, hogy haza jöttem!

Hogy nem kezdtem el korábban edzeni.

Hogy nem mondtam igent, amikor elhivott

Hogy nem alltam ki magamert amikor igazam volt a tanarral szemben

Hogy szerelmet vallottam egy fiunak, es nagyon leégettem magam (4 éve volt es azota is kellemetlen, szoval nem piti ugy volt)

Hogy amikor Szűrös kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, akkor mindent felszámolva rohantam haza, Magyarországra!

Életem legnagyobb hibáját követtem el ezzel!

Ez már nem az én országom.

Tinikoromban màr felismertem magamon azt hogy önàllotlan életképtelen vagyok.

Tini koromban megbocsatottam magamnak, elfogadtam magam es nem en akartam alakulni fejlödni, hanem a környezetet alakitani magamhoz. Azaz pl olyan ffit kerestem aki épit, segit, pàtyolgat majd es komolyan is vesz, mellette akàr tanulhatok (intelligenciam azert van, mindig hoztam suliban magasan az elvàrtakat)hazassàg, gyerekek. Igy adtam is fel egy teljesen öszinte hirdetést hogy ilyen ffit keresek.

Es amikor felvette velem a kapcsolatot nem is egy dusgazdag ember (egyik ujsàgmàgnàs külföldön hires lapokat vezet hatalmas ember, màsik az àllammal üzletel hektàrnyi földeķkel es aztan kezdö diplomaskent be tudott volna tenni jo helyekre kapcsolatokkal is, stb stb)szoval amikor alakult hozzam a környezet, Megijedtem!!, es semmit nem vàllaltam el!!

Inkab megtagadtam önmagam, nem fogadtam el tovabb magam olyannak amilyen vagyok, neki àlltam önfejleszteni, önellàtova valni, millio de tenyleg rengeteg dologban kibontakozni, es mindenben kuarcot vallok. A sràcok kihasznalnak szorakoznak csak velem, nem vesznek komolyan, es segitseg nelkül ma sem tudok megélni.

Az élettöl annyi es olyan sulyos pofont kaptam, hogy a helyemben màs màr kinyirta volna magàt rég.

Mondhatnam tinikent több eszem volt azzal hogy szeressem fogadjam el önmagam, mint kesöbb azzal, hogy a (nem létezö)képességeimmel akartam kezdeni valamit. Màs nö kepes egyenrangu komoly kapcsolatokra, karriert epiteni, önmagàt fenntartani stb, nalam csak annyiban valtozott a helyzet tinikorom ota, hogy en nem vagyok ugyan képes most sem ezekre, de annyit elmondhatok legalàbb, hogy mindent beleadva, vért izzadva is, tényleg a hozzam telhetö maximumot nyujtva, de legalabb megprobaltam mégha kudarc is a vége.

Ha viszont anno hagyom magam felkarolni akkor az is lehet soha nem jöttem volna ra arra hol vannak a hatàraim, hogy nem csak hogy eletkeptelen vagyok, hanem magamtol nem is vàrhatok többet.

Igazabol el kellett követnem ahhoz egy hibàt(nemet mondtam a segitö szandeku ffiaknak) hogy megtudjam azt, hogy hiba volt elkövetni(es igent kellett volna mondanom) Mert ha nem követem el akkor soha nem tudom meg mi lett volna ha nem-et mondtam volna es egyedül akartam volna talpra àllni.

Nem tudtam volna ertekelni megbecsülni a segitö kezeket addig, amig nem tudom hol vannak a kepessegeim hatàrai.

25. vagyok.

Szoval a hibàm ott van hogy màs akartam lenni mint aki vagyok. De ha nem követem el ezt a hibàt azaz meg sem probalok màs lenni, akkor soha nem tudom meg azt, hogy nem is Tudok màs lenni. Szoval a paradox ott van hogy csak utolag tudom meg eleve hogy a hiba hiba volt.