Butaság ha azért nem barátkozok, mert egy senki vagyok?

Nem értem el semmit az életben, csórón élek, semmim nincs és kilátásom sincsen rá. Anyám betegsége miatt nem mehetek külföldre, nem költözhetek el jobb állás reményében! Mindig jó eszem volt, általánosban sorra nyertem a versenyeket, nagy jövőt jósoltak nekem. Középiskolában lett beteg Anyám, egyedül nevelt, így nem volt kontrollom, nem tanultam, sokáig haverokkal voltam. Alkohol-cigi-drog nem volt soha!!! Így is felvettek volna egyetemre, de mivel segélyekből éltünk elmentem inkább dolgozni mert vágytam dolgokra amiket megvehetek, vágytam saját lakásra, ilyesmi.

Mindenféle munkát elvállaltam, úgy voltam vele van még időm tanulni, jobb állásra. Aztán belesüppedtem! Most ott állok, hogy szégyenszemre az egykor okos gyerek kukásként dolgozik!

Persze nem szégyen a munka, de munkatársaimhoz képest egyetemi professzor vagyok kb sajnos. Ezért alakult ki bennem, hogy a saját “szintemen” (de rossz ezt leírni) értelmiségi emberek körében hiába tudok jól beszélgetni, kedvel is mindenki, nem tudok barátkozni. Inkább nem barátkozok annyira, nehogy kiderüljön mivel foglalkozok, mert félek hogy szégyenbe kerülök. Mindig elkap valami és elkezdek barátkozni, aztán inkább elbújok előlük ha összefutunk valahol.

Tanulni akarok, de nem nagy jövőt jósolok már magamnak, nagy csoda nem fog történni, már nem jutok oda ahova gondoltam magam. Nem fogok már középosztálybeli lenni sose!