Miért nincsenek barátaid?

Nem vagyok huszonéves, de remélem nem gond, ha válaszolok. Szüleim, közeli hozzátartozóim szerint rossz a kisugárzásom, gyakran járkálok lehajtott fejjel és keveset mosolygok, valamint nem merek mások szemébe nézni. Az átlagnál jóval zárkózottabb, visszahúzódóbb vagyok. Társaságban többnyire alig merek megszólalni, sokszor inkább örülök, ha nem is szólnak hozzám, mert 1-2 mondatnál több nem igazán préselődik ki a számon. Olyan közegben, ahol kellemetlenül, feszülnek érzem magam, minden mozdulatom olyan félszeg, ügyetlen például egy tárgyat nem bírok rendesen megemelni és akkor borul minden. Lényegében ezért nincsenek, mert látják rajtam, hogy tartózkodó, elutasító és szerencsétlen vagyok.

Őszintén szólva, ahogy az évek folyamán megfigyeltem magam, akkor érzem a legnagyobb felszabadultságot, amikor egymagamamban vagyok. Saját magammal is képes vagyok elbeszélgetni. Mondjuk az néha egy kicsit ciki, ha az itthoniak meghallják, de szerintem már hozzászoktak. :D A kérdésre válaszolva, talán EGY barátra néha igényt tartanék, egyfajta lelki társra, akinek bármit elmondhatok és megértő velem szemben.

1-2 van csak, mert nehezen adok bizalmat bárkinek is, túl sokan éltek vissza vele.

De az a kevés tűzbe menne értem és viszont :)

A lányok nem tudnak elfogadni mert feltekenyek a parjukra, aki nen, az meg rivalizál, utanoz, nem barátok, csak ismeros, lelkileg nincs kapcsokat

A pasik pedig nem baratkoznak csak ugy minden ok nelkul

Mintha két szék közt ülnék ugy erzem