Vannak itt olyanok akiknek tényleg nincsenek barátai? Úgy értem, hogy nincs egyetlen egy olyan ember sem akit a barátjának/haverjának tart?

Én is így jártam, vagyis inkább így alakult. Régebben volt pár haverom, de már tojnak a fejemre. Vagy azért, mert idő közben találtak maguknak olyan társaságot, akikkel sokkal inkább egy hullámhosszon vannak, vagy van olyan is, aki külföldön van(vagy csak én vagyok ennyire unalmas). Sosem voltam bulizós, de mikor olyan időszakom volt, hogy éppenséggel akadt pár haver, vagy esetleg barát, velük szívesen elmászkáltam ide-oda, de magamtól sosem kerestem ezt. Barátnőm van ugyan, de egy vagy kéthetente ha találkozunk pár órára, mert mind a ketten nagyon sokat dolgozunk, és szinte összeegyeztethetetlen a munkaidőnk. Munkahelyen a kolegákkal pedig, fogalmazzunk úgy, hogy közel sem egy szinten szocializálódtunk. Senkivel nincs semmi bajom ott, de ők elvannak olyan "magasröptű" társalgásokkal, hogy tegnap kicsempézték a kamra ajtót, közben eltört a létra, és így hívtak hozzá orvost, meg úgy javították meg a kocsijukat amihez ezt meg azt az alkatrészt vették... és kérdezik, hogy miért nem szólok a témához soha semmit... nincs ezzel baj, ők ezt szeretik, engem ez valahogy nem érdekel, és az a baj, hogy emiatt nézik az ember aszociálisnak. Itthon pedig elvagyok egyedül, vagy filmezek, vagy netezek, chatelni nagyon nincs kivel, szóval számomra érdekes cikkeket böngészek, és ha mindkettőnk ideje engedi, akkor barátnőzök.

24/F

Sziasztok.

Én úgy jártam mint a kilences válaszoló.

De nekem hiányoznak a barátok,elmenni valahová...

28f

Aki gondolja esetleg írhat.

Debrecen mellett lakok.

Nekem nagyon hiányzik egy baráti társaság. Nincs pasim, csak egy húgom.

A legtöbb barátom máshol lakik. Suli után nehéz volt egyeztetni a találkákat. Egy idő után le lettem szarva. Én meg úgy voltam vele, hogy nem erőltetem magam másokra.

Netes chat-barát több is van, de élőben nem tudunk programokat szervezni, vagy a távolság, vagy azért, mert eltérő dolgok foglalkoztatnak minket, más az életterünk...

Általánosban és középiskolában ki voltam közösítve vagy ignorálva voltam. Felsőoktatási intézményben több lehetőség nyílt ismerkedni, de hamar kialakultak a klikkek (és klikkek közt komoly ellentétek), hozzzám olyanok csapódtak, akik szintén nem találtak társaságot. Valamilyen szinten lelkileg problematikusak voltak, mert egyik anyagilag vert át, károsított meg úgy hogy hasznot húzott belőlem és lelkileg bántalmazott, másik is hasonlót csinált, csak más módon.

A kizárólag az alkalmi kocsmázásokra összejött "baráti társaság" műfajból hamar elegem lett, mert ez nem az én világom.

Volt akivel jóban voltam sok évig, láttunk barátságokat széthullani és azt, hogy miután elváltak útjaik, mindenféléket terjesztetttek egymásról. Mi nem igazán értettük: mire jó ez, ha már egyszer nem akarnak egymással foglalkozni, összevesztek, miért fordítanak energiát a gyűlöletre és utálatra.

Megbeszéltük, hogy mi ezt soha nem tudnánk egymással megtenni.

Egyszer csak azzal kellett szembesülnöm, hogy nem igazán válaszol üzeneteimre és olyanokat terjeszt rólam amiket csak ő tudott, ráadásul egy undorító pletykagépnek mondta ezt, akinek egyetlen szórakozása pletykákat átszínezni, felnagyítva továbbadni.

Innen kellett megtudnom, hogy az illető már úgy érzi: külön utakat járunk és húúú én bizony ilyen és olyan meg amolyan vagyok, meg azt is tudja rólam, hogy...

A pletykafészek meg persze várta volna hogy na akkor most én erre mit reagálok, mit mondok el az illetőről, de én semmit nem mondtam.

Az iskola elvégzése után olyan helyre kerültem, ahol mindenkinek volt családja, egy idő után kezdődik a családosodás... Ezért nem sikerült barátokat találni, mindenkinek megvan a családja, a maga élete, elfoglaltsága munkahelyen kívül is.

X évente még előkerülnek álhaverok, telefonon semmi "hogyvagy", csak "húú ebben köllene segíteni meg abban, jaj nagyon sürgős lenne, biztos tudsz segíteni" mondatok után gyorsan elhadarják a problémát, vagy csak e-mail-ben hogy ne kerüljön pénzbe.

Ha én kérnék segítséget, jön a "nemtom csá", esetleg ha ezután rövidesen ismét segítségért fordulnék, jön a "mittomén nemvagyok én isten énse tudhatok mindent csá" mondat.

Ha nekem kell segítség, ez van.

Régen én hívtam mindenkit, amíg volt a feltöltőkártyás telefonon pénz. Miután elfogyott, havonta x percig tudtam beszélni egy ideig (volt egy csomag, ami akkor megvásárlás után 1 évig havi x percet adott).

Miután elfogyott ez az összeg, soha senki nem hívott.

Éjszakákat dolgoztam azért, hogy másoknak segíthessek és egy "köszönöm" szót is ritkán kaptam, ha meg én kértem segítséget, akkor az ignorálva volt.

Általános suliban volt egy kisebb baráti köröm, velük tényleg jól megvoltam, az egyik közölük a legjobb barátnőmmé vált (12 éves voltam) és aki az is volt 21 éves koromig. Már előtte is voltak súrlódások, kamaszodtunk, néha nehezebben oldottuk meg a problémákat, megszakadt egy évre a kapcsolatunk. Igazából egyikünk hibája sem volt ez, egyszerűen kijöhettek az ellentétek.

Egy év után elhívtam megbeszélni a helyzetet, újra szerettem volna kezdeni vagy legalábbis folytatni a saját módunk szerint. Nevettük a végén, még meg is ölelt búcsúzáskor. Egy hónapig beszéltünk chaten, aztán egyik napról a másikra egy mondatot nem írt. Ez már egy éve tart. Azóta én már kiköltöztem Angliába, de itt pedig még úgysem találok ismerősi körre. A melóhelyen elbeszélek másokkal felületes témákról, de annyi. A többi otthoni beszélőviszonyban maradt ismerőseimre általában csak én írok, ők sosem, akár hónapok is elteltek egymás keresése nélkül, de ezek a beszélgetések is kb. helyzetjelentések egymás életéről. Nem is hibáztatom őket, teljesen más már a közeg, nincsenek közös élmények, ezzel számolnom kellett a legelejétől fogva.

Van párom, tehát teljesen nem vagyok egyedül, de azért hiányzik az, hogy néha, legalább egy lány lenne, akivel beülhetnék egy kávéra, egy étterembe, meghívnám magunkhoz vagy csak leülnénk a parkban egy padra. A lényeg az, hogy lenne, aki meghallgatna, akit meghallgatnék, akire számíthatnék és aki számítna rám.

Sok mindenen mentünk itt keresztül, sokszor sírtam egyedül vagy a párom vállán. Rengetegszer voltak hangulatingadozásaim, egyik nap boldog voltam, aztán eszembe jutott minden rossz az életemben (akár a múltból), szinte vágytam rá, hogy a vérem csorgassam a földre. Ez elég elborult gondolat, de konkrétan erre vágytam, hogy megvágjam a karom és lássam csorogni a vért. Aztán vágytam a halálra, mint egy szelet tortára, egy örömforrásra. Szerencsére ez csak kétszer fordult elő, de nagyon megijesztettek ezek a gondolatok, szinte féltem önmagamtól. Nem csodálom, ha az ember bele tud őrülni, ha nincs kivel megbeszélnie a problémáit, aki egy másik szemszögből látva a helyzetet igazi tanáccsal tudna ellátni. Mert én a párommal megbeszélek mindent, de ő is szintén átélte a problémákat, sokat nem tudott rájuk mondani.

Tehát nekem hiányzik egy lány jelenléte, aki nem verseng velem, nem önző, egyszerűen örülnénk egymás jelenlétének és idővel egymás szívébe tudnánk fektetni a bizalmunkat. Ilyennel még nem találkoztam, de reménykedem benne. Az a poén, hogy közben pedig félek megnyílni, igazi barátokká fogadni bárkit is mert félek, hogy pont ő okozza a következő csapást nekem. És sajnos ez sokkal rosszabb lenne, mint hogy magányomban inkább sorozatot nézzek. Nagyon kettősek az érzéseim emiatt, remélem idővel kitisztul, hogy mit akarok.

Biztos sokan.

Nekem nincs történetem. Így alakult.

Oviban, altalanosban, kozepiskolaban es most okjn is egyedul vagyok. Mindig kikozositettek, mert csendes, zarkozott es visszahuzodo vagyok. Nem szeretek hulyesegekrol beszelni egesz nap. Vam parom, de tavkapcsolatban vagyunk es neha mar azis felb.sz, hogy nem lattam mar miota, mert vagy dolgozik vagy en iskolaban vagyok vagy nincsen penzunk vonatjegyre. Sosem volt egy igazi baratnom, az a bff, akivel barmit megbeszelhettem volna es szamithattunk volna egymasra joban-rosszban. Parommal facebookon beszelunk, video chatelunk estenkent, de az nem az igazi. Hiaba szeretnek menni es o is jonni hozzam, nem tudunk.

Eleg hangulat ember vagyok es egyik percben boldog, a masikban mar depresszios vagyok.

Parommal minden megbeszelunk kb, de azert jo lenne egy olyan lany, akivel megtalalnank a kozos hangot es tudnank beszelgetni mindenfelerol es ha nem is bffek, de ott lennenk egymasnak, mikor szukseg van ra vagy elmenni egy kavera vagy valami. Sosem voltan kavezoban egy sutire vagy valami, egyedul jarok a plazaba vagy parommal, ha ugy esik egybe.

Nem erzem magam annyira egyedul, mert itt van a parom, de jo lenne egy lany, akivel tudnank beszelgetni a csajos temakrol es hasonlokrol..

19es vagyok meg mindig.

Altalanosban es kozepiskolakban is lemorzsolodtak azok az emberkek, akiket en a barataimnak hittem. Erdek baratsagok voltak, kihasznaltak es belem rugtak, ahol tudtak. Ez nagyon tonkre tett testileg es lelkileg is. (Lefogytam, meghiztan mint egy diszni, vagy sovany lettem, konnyen elsirom magam mindenen es hasonlok)

Amugy is nehez idoszakom van es megyek keresztul, bizonytalan minden korulottem es hianyzik az, hogy valakivel beszelgessek a paromon kivul is.

Hiaba 19 eves vagyok, olyan oregnek erzem magam, hogy nem igaz.

Ha valakinek van kedve beszelgetni, az irjon :)