Szerintetek baj hogy egyáltalán nincsenek barátnőim, társaságom? Le lehet így élni az egész életet?

Szóval nincsen senkim, az emberi kapcsolataim kimerülnek annyiban hogy a szüleim, párom, és az anyukámkorú kolléganőim. Tizenévesen persze voltak barátnőim, akik iskolatársaim voltak, de aztán érettségi óta szép lassan elkoptak, meg legtöbbnek gyereke van, már nem érdeklem őket. Újakat meg honnan? Nem járok sehová, soha nem voltam az a bulizós, koncertre, diszkóba járós típus, nem szeretek kimozdulni itthonról. Viszont néha hiányzik egy barátnő, hogy valakivel megbeszélhessem a gondolataimat, egy délutáni kávézgatás, vagy egy közös vásárlás, egy kirándulás, vagy egy esti iszogatás valamelyikőnk lakásán, mindezek akár 4-esben, ha neki is van párja....annyi minden hiányzik attól hogy bulizni nem szeretek eljárni. Végülis már beletörődtem hogy én ilyen magányos vagyok, de néha mégis rámtör az irigység ha meglátok egy baráti társaságot. Régebben próbálkoztam, kicsit kétségbeesetten, felkerestem régi barátokat, ismerősöket, volt hogy találkoztunk is párszor, de aztán mindig kiderült, hogy mindenkinek megvan az összeszokott baráti köre, és rám, egy idegenre nem tartanak igényt.. Kivétel ha éppen nem érnek rá a többiek, vagy szívességre van szükségük. De ilyen kapcsolatokra nincsen szükségem, ezért azóta nem nyomulok régi barátokra, teljesen egyedül vagyok inkább.