Miért nincsenek barátaim?

Teljesen őszintén le fogok írni mindent amit lehet.

Már ovi előttről is vannak emlékeim, hogy zavarok másokat, nem látnak szivesen. Sok tesóm van, a szüleimnek sosem volt rám ideje. Oviban az egyik óvónéni mindig ideges lett, ha hozzá szóltam, nem emlékszem hogy lett volna onnan barátom, de arra emlékszem hogy volt egy lány, aki mindig lefitymálva beszélt velem.

Iskolában állandóan csúfoltak az apám miatt (lelkész), a vallásunk miatt, pl mi sose nézhettünk tévét, ezért is kinevettek. Tudom hogy ezek nem rossz dolgok, a szüleim a legtöbb rossz dologtól megóvtak és ezért hálás vagyok, de sok jó dologtól is eltiltottak és ezért sosem volt közös témám a többi gyerekkel. Senkinek se számítottam. A tanárok szerettek mert jól tanultam.

Középsuliban voltak barátnőim, amíg el nem mentem velük egy buliba ahol mindenki piált és én nem akartam, otthon elmondtam a szüleimnek, ők meg az egyik barátnőm szüleinek, és kirobbant az egész osztály gyűlölete. Nagyon nehezen sikerült megbékélnem velük, de addigra már csak egy barátom maradt. Ő később azért dobott, mert gyerekesnek tartott.

Magányosan vegetáltam a gimiben, mindenki messze elkerült. Szakmát tanultam, ott nagyjából szerettek, de valahogy senkihez se sikerült közel kerülni.

Most pedig dolgozom. Egy kolleganőm van, aki rögtön első pillanattól kezdve elzárkózott, s ez a hidegség már 2 éve tart. Sokszor kedves velem, de ugyanannyiszor bunkó is.

Párom van 3 éve, ő az egyetlen, akiben 99%-ban bízom, tudom hogy szeret, de ezek után félek hogy egyszer neki is elege lesz. Nem most, de talán pár év múlva meglátja bennem amit mások, és elmenekül.

Nehány barátot sikerült szereznem, főleg a párom köreiből. Az lett a vége hogy már a párommal sem állnak szóba miattam.

Nem értem, miért van az hogy én mindig megbocsátok ha valaki megbánt, de nekem sosem bocsát meg senki. Pedig igyekszem önzetlen lenni, sokat adni, kedves lenni. Sokszor tartottunk bulit otthon, sokszor áldoztam fel a szabadnapjaimat rájuk, és a végén mindig csak kihasználtak és eldobtak. Azt mondják, önző és nagyképű vagyok. Ha igaz is, akkor is vannak nálam sokkal önzőbb emberek akiket sokan szeretnek. Akkor nekem miért nem tud soha senki megbocsátani?

Most úgy állunk, hogy nincs senkim, csak a párom. Sokat sírok neki, rettegek attól hogy neki is elege lesz belőlem egyszer. Mindig mondja hogy nem lesz ilyen, örökre velem marad, de már nem merek semmiben se bízni.

Az a baj, hogy sok rossz emberre pazaroltam a szeretetemet, de voltak nagyon jó emberek is, akikkel megromlott a kapcsolat. Nem lehet az hogy mindig más a hibás. Biztos hogy bennem van a hiba, de nem értem, mi az. Ki vagyok már, elegem van, félek. Mostanában azon gondolkozom, lehet, jobb lesz ha gyereket sem szülök, mert ő sem fog szeretni.

Kérlek, mondjatok valamit, szerintetek miért van ez?

23/L