Hogyan viselkedjünk bipoláris emberrel?

Van egy barátnőm, akinél pár éve bipoláris zavart diagnosztizáltak. Én már ismertem akkor, és elég közelről láttam a betegsége kialakulását, én korábban mondtam már neki, hogy szerintem az idegösszeroppanás szélén áll (bár azóta tőle megtudtam, hogy ilyen nincs, csak pszichotikus állapot). A mániás fázisát én közvetlenül nem láttam, csak tőle tudom, hogy erőszakkal kellett kórházba vinni és aztán több hónapot töltött pszichiátrián. Azóta már szintén volt ilyen mániás fázissal kezelésben, ilyenkor kiesik hetekre a munkából. Én általában a normál, vagy kissé depresszív fázisaiban látom, mivel ilyenkor már nincs kórházban, vagy táppénzen. Legutóbb, amikor már én is észrevettem rajta, hogy egy bizonyos téma iránt a kelleténél jobban érdeklődik és jobban fellelkesíti (én ezt az előzmények ismeretében a mániás fázis előszelének érzékeltem, de semmi "kórosat" nem láttam még). Aztán ezt követően egy alkalommal üzent, hogy szeretne találkozni és beszélgetni velem. De én akkor pont nagyon nem értem rá, és visszautasítottam. Később kiderült, hogy aznap már a mániás fázisában volt és nagyon rosszul volt. Ilyenkor már üldözéses téveszméi vannak és erős félelemérzetet él meg. Ezért kérte, hogy találkozzunk, mert az ő elmondása alapján ilyenkor jót tesz, ha találkozik valakivel és nem marad magára a gondolataival. Én sajnáltam, hogy nem tudtam vele találkozni (szerencsére valaki mással tudott találkozni), de akkor pont tényleg nem értem rá és nem is gondoltam semmi ilyesmire. Aztán ezt ő a szememre vetette, hogy én tudhattam volna, hogy nem véletlenül kéri, hogy találkozzunk.

Mostanában kicsit bajban vagyok vele. Egyrészt tudom, hogy milyen körülmények között került a kórházba és be kell vallanom, bár nem vagyok rá büszke, hogy eléggé félek attól, hogy ilyen helyzetbe kerülök és valószínűleg megrémülnék, ha azt látnám, hogy valaki teljesen elveszítette a realitásérzékét. Sajnos az én rokonságomban is van skizofrén, vele is találkoztam és eléggé riasztó volt. Nagyon tehetetlennek érzi ilyenkor magát az ember, hiszen nem tudja, hogy mit mondhat, mit nem, mi vált ki esetleg újabb "gondolatokat" az egyénben. Amit szintén észrevettem, hogy elkezdett az én magánéletemmel kicsit jobban foglalkozni. Az természetes, hogy érdeklődik, hiszen barátnők vagyunk. De kéretlenül tanácsokat ad, értékeli az én véleményem ("szerintem ez hülyeség, ezt vagy azt kellene tenned"), illetve nagyon gyakran félreért, és ha ellentmondok neki, vagy megmondom, hogy most nem a véleményét kértem, hanem csak egyszerűen azt, hogy meghallgasson, akkor azt mondja, hogy támadó vagyok és ez neki mennyire rosszul esik.

Kicsit zavarban vagyok ettől, nem tudom, hogy most én látok-e már bele a viselkedésébe dolgokat vagy valóban kiválthatja ezt a "betegsége". Egy kicsit azt is érzem, hogy ő elkönyvelte magát egy "nagyon érzékeny" embernek és természetesnek veszi, hogy minden kiborítja. Ami szerintem nem feltétlenül jó. Nem értek ehhez, nem is akarok én sem okoskodni, és azt is tudom, hogy nagyon nehéz lehet minden szinten megélni egy ilyen állapotot. CSak azt nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá? Mert érzem, hogy kezdek már idegenkedni a társaságától.