Inkább örüljek, hogy ilyen osztálytársaim vannak, vagy próbáljak meg velük szorosabban összebarátkozni?

Ami fontos a sztoriban, hogy én egész általánosban ki voltam közösítve, ha épp aznap nem bántalmaztak verbálisan, már mosolyogva mentem haza. Na bekerültem a gimnáziumban. Új suli, új esély. Minden álomba illő volt, lettek barátaim, akik érdeklődtek felőlem egy szuper osztályfőnököm, nagyon élveztem és persze rettentően hálás is voltam emiatt. De mára már így végzősként az összes barátom inkább valamifajta jó ismerőssé változott. Mindenkinek más lett a legjobb barátja osztályon belül, így én egyedül maradtam. Elbeszélgetek a többiekkel, de már nem olyan, mint régen. Már ritkábban kérdeznek felőlem, volt, hogy pletykázásból hagytak ki. Ha odamentem megkérdezni, hogy "na miről maradtam le?" Csak vállat vonva mondják, hogy semmiről. Nem mondják el újra. Nincs harag köztünk, ugyanúgy párba állunk tesin, beszélgetünk néha, de mára már kevésbé akarnak velem beszélgetni. Általánosban ennek is örültem volna nagyon, nem tudom hogy inkább legyek hálás, hogy nincs verbális bántalmazás, vagy próbáljam visszaállítani a régi kerékvágásba a dolgokat?