Másnál is egyre nehezebben megy a barátkozás, ahogyan öregszik?

Pontosan így vagyok vele. Évek alatt a volt barátok eltűntek,újakat nem lehet találni. Hobbim olyan,hogy speciális és nem mindenkit érdekel. Kirándulni, sétálni járok sokat, de akivel próbáltam ismerkedni,barátkozni,azok plázákban,kávézókban és mozikban akartak időt eltölteni. Utóbbiak nem az én világom, eleve a zajt,tömeget nem szeretem.

Így magam vagyok és azt hiszem, már nem sokat fog ez változni.

F

Szia, igen ezt én is tapasztalom magamon és a baráti körömön.

30-31 évesek a társaság tagjai, lényegében ez az utolsó szűk közösség (4) fő, ami megmaradt a gyerekkorból és még találkozunk egymással. A többi ember lekopott az évek alatt. Általában grillezni, társasozni, pc gamelni szoktunk közösen. Viszont megfigyeltem, hogy az évek teltével, hogy egyre jobban távolodnak egymástól a gondolataink, vágyaink, céljaink, úgy egyre távolibbak azok az időpontok, amikor találkozunk egymással. Kb 2 havonta jó, ha valami összejön, pedig egy faluban lakunk és nincsenek még gyerekeink sem. Igény is lenne rá, de valahogy "elmúlt a varázs" mindenkinél és egy idő után úgy érzem, mintha minden kapcsolatnak ez lenne a végső fázisa, ez a csendes elmúlás és végül ez az évi 1x-2x kerti parti, mint a szüleim esetében is van.

Azt gondolom így felnőtt fejjel, hogy a kapcsolatok kialakításának és megtartásának a kulcsa a közösségi terek létrehozásában és gondozásában van. Legyen egy hely, ahol rendszeresen valamilyen határozott célból találkoztok, pl horgásztó, focipálya stb. Ne csak az udvaron üljetek a bogrács körül, mert bármilyen jó a feeling, egy idő után minden kiüresedik, ha nem tudtok közösen időről időre megújulni.

31 - F

52N

Én is úgy vagyok vele, hogy akit megkérdeztem, hogy mennék vele szivesen elkisérném, mikor megy fotózni, mert egyedül nem indulnék el a természetbe erre lepattintott, hogy egyedül vágyik menni, mert a munkahelyén eleget van emberek között és vágyik az egyedüllétre ha kirándulni, fotózni megy..

Igy hogy lehet kapcsolódni emberekkel?

Nő létemre nem szeretnék egyedül barangolni magányosan, jobb nem egyedül nem csacsogni vágyom, csak társaságra fura ez a világ

Még közelebb vagyok a 20-hoz, mint 30-hoz, de nekem is ilyesmi gondjaim vannak. Egyrészt én magam is sokat változtam, akárcsak az 5 évvel ezelőtti énemhez, másrészt a világ is, de nem a jó irányba.

Tisztelet a kivételnek!

Nagyon sokan felszínessé váltak, a kapcsolatok felületessé, nem értékelik eléggé a másik ember személyét, teljesen normalizálva lett a ghosting, a játszmázás. Az emberek nem tudnak, vagy csak nem akarnak, őszintén és nyíltan kommunikálni egymással. Sokan akkor keresik fel a "barátaikat", ismerőseiket, ha nekik kell valami, különben feléjük sem szagolnak. Csupán érdekből fontosak nekik, nem a személyük miatt.

Ismerkedni, barátkozni is nehéz, nemcsak a felszínesség miatt, hanem a defektes kommunikáció miatt. Egyre nehezebb olyan beszélgetőpartnert találni, aki rendesen fenn tudja tartani a beszélgetést, aki nem akarja állandóan magára, a panaszkodására terelni a szót. Aki tudja, mikor kell inkább figyelni a másikra, mint beszélni.

54 éves nő vagyok. Fiatal koromban (középiskola, főiskola, munkahelyek) mindig az a magamnak való típus voltam, de azért masszívan volt 5-6 "barátnő" körülöttem, azért írom idézőjelbe, mert abból maximum 2 volt barátnő, a többi havernő (vagy annál kicsit több, de nem barátnő). Ők úgy lettek, hogy munkahelyen, vagy ügyfélkörömből léptek elő bizalmassá, vagy a gyerekem ovis/sulis/gimis társának az anyja, ilyesmi.

Aztán valahogy 48 környékén vettem észre, hogy elkezdtem ösztönösen kitenni az életemből azt, akivel már nem éreztem olyan igazán nagyon jól magamat. Aki iránt volt bármi ellenérzésem. Ez csak úgy alakult, egyszerűen aki nem keresett közülük, azt én sem kerestem (biztos oka volt, hogy egyikük sem keresett). Aki pedig (ilyen is volt) nyomult, azt leépítettem, ilyen egy volt csak. És lényegében ketten maradtak, a gimis barátnőm, és az első munkahelyemről egy barátnőm. Nekem ők a legjobbak, és nincs is igényem másra. Amúgy akiket úgymond "felnőtt fejjel" szedtem össze (pl. férjem barátjának a felesége, gyerek sulistársának az anyja, vagy az utcából valaki) igazából mindegyiknél láttam, hogy a jellemmel vannak gondok (jellemzően egyfajta irigység, rosszat kívánás, ha jó hírt meséltem - pl. megkapott új munkáról, lányom tanulmányi előmeneteléről akár - le tudtam venni a tekintetből, hogy csak mondja, hogy örül, valójában dehogy. Én azt vettem észre, hogy a 30-35 felett szerzett barátnők nagy részével ez a helyzet, és a barátságok is inkább valami érdek mentén kezdődtek, ha így visszagondolok.

Aztán a csúcs egy kolléganő volt (nem munkatárs, hanem kolléga, másik városban, de ugyanaz a szakmája, mint nekem). Egy szakmai konferencián megszólított, kiderült, hogy anno ugyanabba a középiskolába jártunk. Óriási levelezés (emailezés) kezdődött, ugye volt téma, mindkettőnknek család, gyerekek, aztán a közös szakmánk... Én 38 voltam, ő 50, tartott 5 évig, mire rájöttem, hogy totál kattant, sajnos:(((

Szóval én ezt látom, és így vagyok vele.