Miért lehet az, hogy nagyon magányosnak érzem magam, viszont még sem vágyok igazán emberi társaságra?

Tudom, hogy furcsán hangzik..

1-2 internetes barátot leszámitva nincs már senki, akivel tudnék találkozni, programot csinálni, mert lemorzsolódott minden barátom, vagy ő miattuk, vagy én miattam.

A barátom külföldön dolgozik jelenleg, az utazás pedig most lehetetlen, bár ettől függetlenül nagyon sokat beszélünk, és nagyon törődik velem, de azért még sincs itt. :(

A családdal nagyon jó a viszonyunk, de őket is kb. havi egyszer tudom látni.

A kollégáimmal jól elvagyok, de nem is az én korosztályom, meg egyébként sincs olyan, akivel annyira mélyebben jóban lennénk.

És bár feltalálom magam egyedül is, de azért néha rossz belegondolni, hogy még egy sört se tudnék senkivel meginni..

Ugyanakkor amikor épp vagyok valakikkel, valahogy nem vagyok igazán felszabadult, és vágyom egy kicsit vissza a magányomba. Feszengek valahogy egy kicsit, és ürességet érzek. Talán köze lehet hozzá, hogy sok emberben csalódtam barát téren az utóbbi időkben, de azért furcsának találom. Habár nem érzem magamat egyáltalán depressziósnak, és nem vagyok szomorú, ez az érzés kicsit mégis arra utal..

Létezik ebből kiút?

25 N