Hogy kéne csinálnom?

Általánosban, 6. osztályban jött egy új lány. Nyolcadik végére legjobb barátnők lettünk. Általános után egy évvel is megvoltunk, de éreztem, kezd valami megváltozni. Kérdeztem, mert éreztem, amire ő felelte, nincs semmi. Pedig de. A sima dolgoktól kezdve a szégyentelenül intimekig, semmi nem volt közöttünk tabu, olykor konkrétan kitaláltam neten keresztül, milyen szóra gondol, még mielőtt leírta. Az apja vagy beteg lett vagy előjött valami régi betegsége. Gondok voltak vele, neki kellett ápolnia, ami annyit jelentett, hogy ételt vitt neki és vizet, de semmi pelenkázás vagy ilyesmi. Aztán meghalt az apja, kicsit később a szintén szeretett nagyapja. Ő amolyan hős típus, aki egyedül szereti a gondjait leküzdeni magában. Szerintem szimplán makacs és hülye. Továbbra sem volt semmi - állította. Először, az iskolában magántanuló lett, végül megbukott matekból, osztályt kellett ismételnie. Még inkább éreztem, chaten keresztül is, hogy maga alá került, egyre jobban. Személyesen nem tudtunk találkozni gyakran. Nem volt rossz az új osztály, de rövidesen nem tudott bejárni, mert nem ment lelkileg, megint magántanuló lett.

Aztán egyik napról a másikra, eltűnt.

Írtam neki facen, wattpadon, küldtem sms-t, próbáltam hívni, elmentem hozzá, de semmi. Sehogy nem tudtam elérni. Nagy nehezen, néhány hónappal később, ráírtam az osztálytársaira, akik közül ketten nem néztek kamunak és elmondták, valószínűleg bukni fog, vagy ki tudja, eltűnt.

Két évem ment rá, hogy míg mindenki sorban tűnt el az életéből, rövidesen az eltűnése után, én kitartottam mellette, mert a barátnője voltam, ami nem csak jó időkben érvényes. Ezalatt a két év alatt egyszer előkerült, aztán rövidesen megint eltűnt, az ígérete ellenére.

Aztán, amikor úgy tűnt, kijött a depresszióból, következő tanévtől újra kezdi az iskolát, megpróbál valahogy érettségit szerezni, újabb esélyt adtam neki, mert szerettem, mert fontos volt nekem és ki akartam mellette tartani. Ha nem ő húzott volna ki általánosban a depresszióból, akkor is megtettem volna, mert a barát szónak a jelentése nekem szent. De ugye, csak azon lehet segíteni, aki hagyja, vagy legalább minimálisan nyitott rá.

Ugye volt, beszélgettünk. Tartott kb két hétig, amikor hirtelen nem válaszolt, se facen, se hívás, se sms. Az rendben, ha néhány napig nincs, anno is volt rá példa, de amikor két hét múlva se volt semmi... akkor elégeltem meg. Tiltottam facebookról, töröltem a számát, talán tiltottam is.

Két évem ment arra, hogy ott legyek neki biztos támasznak, ha minden kötél szakad, pedig egész végig le se tojta a létezésemet, a szavai mögött nem volt igazság, csak önhitegetés, amivel engem is beetetett, hogy nem bújik el többet és változtatni szeretne, nekem meg hálás és fontos vagyok neki, sajnálja.

Nem tudom, miért tűnt el. Lehet, hogy megint elszúrta, lehet más, nekem viszont elég volt, hogy találgassak. Két rohadt évem aggódással és kérdőjelekkel telt el, hogy mi történt vele.

Átkozottul nehezen tetem túl magam rajta. Mára sikerült. A múltat köszönöm neki, de jelenbe és a jövőmbe többet véletlenül sem akarom, hogy belekerüljön akár egy másodpercig is. Az amit csinált, felért az árulással és az igaznak hitt barátságunk összetörésével. Kevés barátom van, mára csak egy, de akik igen, őket becsülöm, tiszteletem, mindig kitartok.

Ha időre lett volna még szüksége, megértem, de azt, hogy másodjára nézzen hülyének, nem fogadom el. Ilyen barát nem kell, főleg ha ennyire tekintett engem barátjának.

Hogyan sikerült elengednem? Idővel. Nagyot csalódtam benne, aztán idővel, amikor másodjára hazudott, ott összetört bennem a maradék is. El kellett fogadnom, hogy nincs, de a tettei ezt akkorra megkönnyítették. Azelőtt viszont két év. Hát hiába, a kötődés az kötődés.

Idővel elengeded, csak bírd kivárni... :/

19/l