Ilyenkor miért száll inamba minden bátorságom?

Egyik gyermekkori barátomról van szó. Nagyon közel álltunk egymáshoz, lelki társamnak éreztem, aki minden téren megért. Ahogy idősödtünk, úgy távolodtunk el egymástól, aztán már a legkisebb dolgokon is össze tudtunk veszni. Egy ilyen kis összeszólalkozással távozott az életemből, egyáltalán nem állunk már kapcsolatban közösségi oldalakon keresztül sem. Nekem azóta is nagyon hiányzik, mindig eszembe jut, sajnálom, hogy a problémáinkat szőnyeg alá söpörtük, és nem beszéltük meg. Azóta mindkettőnknek lett külön élete és baráti tásasága, olyan közeli viszonyba én azóta senkivel sem kerültem. Többször jut eszembe hogy lehet írok neki levelet facebookon keresztül és felveszem a kapcsolatot vele, de mindig mikor látom az új barátaival a képen, hogy hol fesztiváloznak, hol szülinapot ünnepelnek, akkor mindig visszaesek a melankóliámba és úgy érzem, én már nem kellenék az életébe, jól elvan ő nélkülem is. Ráadásul én nem ez az extrovertált partizós ember vagyok, hanem sokkal jobban érzem magam egy személyes mély beszélgetésben amihez 2 ember is elegendő. Ő is ilyen volt most meg mintha megváltozott volna. Attól tartok rám már nem lenne szüksége és félek hogy nem törődne a megkeresésemmel, mert 4 éve nem tartjuk a kapcsolatot.