Miért ilyen nehéz a barátság?

Jelenleg nesterképzésen vagyok, egy 12 fős csoportban. Vagyunk 4-en lányok, akikkel fogjuk rá, barátnők vagyunk. Viszont nem tudom azt érezni, hogy fontos lennék nekik, vagy ők nekem. Persze, azok, mert ha nem velük lennék, akkor egyedül maradtam volna, emellett egy csomót segítünk egymásnak. Én nem igazán tudok, mert sok órára be sem megyek. Nem bírok 6-kor kelni azért, hogy bemenjek olyan órára, ami nem érdekel. Ebben az a ciki, hogy 2 olyan órára nem jártam, amit szakdolgozati konzulensem tart. Semmi motivációm nem volt. Amikor bementem, elaludtam az órán. Állandóan vacak a közérzetem mostanában, alig alszom, folyton a telefonom nyomkodom. Ez az utolsó évem, most mondtam fel a munkahelyemen, hogy legalább annyival kevesebb időm menjen a tanulás rovására.

A barátnőim szerint érthetetlen, hogy rosszul vagyok, igazából nincs több dolgom, mint bármelyik dolgozó diáknak, csak a folytonos önostorozás, önértékelési zavar, önbizalomhiány megy.

A lányokkal amúgy kb. semmi közös nincs bennünk. Csak az egyikükkel érzek valami összhangot, a másik kettő a kedvességem miatt kedvel, de jobb ha meg sem szólalok, mert a szemüket forgatják, nem érdekli őket, amit mondok, maximum akkor, ha négyszemközt vagyunk és rá tudunk egymásra hangolódni. Együtt kilógok a sorból, mégis sokat vagyunk együtt, én nem akarom őket bosszantani, a messengeren is csak fárasztom őket. Pontosabban: senkit se ismerek, aki szeretne velem messengeren dumálni. Na nem mintha én élvezném, borzasztóan személytelen, meg kb. semmi se telefontéma, de minden "normális" ember megoldja, meg van kivel, én viszont ha egy hétig nem beszélek xy-nal, totál bedepizek, hogy nem kedvel, nem keres, stb.

Na, ez a négy lány engem sosem. Bizonyára amiatt sem, mert látjuk egymást eleget a suliban, de semmi magánszférába nem férek bele, és azt sem tűrik, ha én mondok valamit, mert csak "panaszkodom", túl sok "türelem kell hozzám". Eddig sem éreztem magam 100-asnak, de olyan kapcsolatban lenni,ahol én vagyok az energiavámpír... szörnyű :(

Még van egy fél év a suliból, addig úgy sem fog megszakadni a velük való kapcsolatom. Utána minden bizonnyal aligha fognak keresni, de akkor már én sem őket. Maximum az elején még egy-egy kávéra, hogy kivel, mi van, mert természetesen a munka kapcsán is teljesen más elképzeléseink vannak.

De sajnos ebből több nem lesz, ha eddig sem volt. Mégis bánt, mert nagyon magányos típus vagyok. :(

Munkahelyen meg még nehezebb tartós emberi kapcsolatokat kialakítani.

A párkeresést meg hagyjuk. Olyat viszont ismerek, akiknek értelmetlen barátságok helyett van szerető párjuk. Szerintem ők gondolkodnak jól. És valóban, introvertált embereknek sokszor mindennél többet ér egy normális párkapcsolat, mintsem felszínes barátságokat ápolni. Én viszont nem vagyok introvertált, csak nehezen viselnek el emberek. Éppen ezért nem erőltetném a dolgokat párkapcsolati téren senkivel. Nehezen tudom elképzelni, párként ki illene hozzám, pedig lehetőségek adódtak volna eddig is csak... amit egy barátságban még elnézek, egy párkapcsolatban már nem. Ismertem egy intelligens srácot, aki viszont nem kicsit promiszkuis volt. Megmondtam neki, hogy én nem leszek a 20. lány, akit megdönt, meg amúgy is fűzött még három másikat. Szóval azóta férfiakkal sem akarok ismerkedni, teljesen félreértik a lányok közeledését, ami esetükben érthető, minden alkalmat igyekeznek megragadni, míg a nők nyilván nem.

Sajnos fiatalabb már nem leszek, úgyhogy valami változás kéne. :(