Miért van az, hogy sok kommentben olvasom: pl. : 2.8-as blendétől tűéles képe van az objektívnek (amúgy 1.8-as vagy kb ennyi volt a rekesze hivatalosan). Nem mindenhol tűélesnek kéne lenni? Mi erre a magyarázat?

Az optika képminősége a rekesz függvényében általában valamilyen fordított V, vagy U alakú görbe. Alulról limitálja a minőséget az abszolút optikai minőség, tehát hogy mennyire jól van összerakva az objektív. A képen a rekeszelés javít, csökkenti az elmosódásokat (mert kisebb lesz a szóródási kör), és kisebb lesz a lencse széli hibáiból eredő torzítás is. (A lencsék széleit mindig nehezebb és drágább jóra megcsinálni, mint a közepét, és a rekeszelés kitakarja a széleket.)

Viszont ha sokat rekeszelsz, a diffrakció fogja életleníteni a képet, ezért lesz a görbének maximuma ott, ahol a diffrakció kevesebbet ront a képből, mint amennyit a rekeszelés javít.

Vannak az úgynevezett Cinema objektívek, ahol követelmény, hogy rekesztől függetlenül mindig ugyanolyan legyen a képminőség. Ez a filmkészítésben a jeleneteken belüli perspektíva váltásoknál fontos, hogy ne legyen egyszer ilyen, egyszer olyan a vágás. Ezek az objektívek viszont több millió forintról indulnak.

(Minőségben és árban is hasonló még sok felső kategóriás DSLR objektív, pl. egyes Zeiss vagy Leica üvegek, illetve a középformátumú objektívpark.)

Az első válaszoló nagyon jól leírta, konyhanyelven a dolog annyi, hogy a kevésbé jó minőségű lencsék hajlandóak nagyobb blendenyílásnál a tárgy élességét is rontani, nem csak a háttér élességét.

Vannak lencse összehasonlító oldalak, ahol kiválasztod az adott lencse blendenyílását és a gyútávot, és egy lefotózott tesztképet össze tudsz hasonlítani.

Talán még annyival toldanék rá, hogy mi is az az "éles objektív".

Alapvetően akkor lenne éles a fókuszsíkban az optika, ha minden matematikai pontot egy pontba képezne le. Ennek viszont több gátja van: végtelenül pontosan megmunkált felületű lencsékre lenne szükség, azokat végtelenül finoman kellene egymáshoz képest pozicionálni. Ráadásul az optikai anyagok eltérően törik (azaz irányítják) az eltérő hullámhosszúságú fényt (prizma hatás), ami megint csak bekavar. Így a pontot nem pontba, hanem egy pacába fogja leképezni az objektív.

Minél kisebb a paca, annál élesebb a téma. Ezért segít a rekeszelés, mert az minden paca méretét csökkenti (legyen az háttér vagy fókuszsík). Így nő az élesség és a mélységélesség is.

A Cinema objektívek annyira jól vannak összerakva, hogy a szóródási kör (paca) a szenzor pixelmérete alatt van, így hiába nem tökéletes, olyan kicsi a kenése, hogy az a képen már nem fog látszani. Ezért mindegy neki, rekeszeled-e, csak a mélységélességet fogod ezzel változtatni. Viszont itt is igaz, hogy ha nagyon zárod a rekeszt, a lamellákon elhajló fény (diffrakció) nagyon be tud kavarni.

Még megjegyezném, hogy az optika tervezése nem gyerekjáték. A számítógéppekkel támogatott tervezés világa előtt az optikagyártóknál matematikus csoportok, többhavi munkával végezték 1-1 jobb lencse tervezési számításait.

Az egyik legfőbb probléma, hogy minden hullámhossznak más a fénytörési mutatója, tehát az eltérő színű fények más fókusztávolságot adnának (lásd: prizma) Tiszta vörös fénynél az adott lencse picit hosszabb fókuszú lesz, mint tiszta kék fénynél. Tehát egy sima szemüveglencse fotózásra alkalmatlan, lágy, színes kontúrokat rajzol, a filmsík elé és mögé szóródnak a különböző színekhez tartozó élességek. És a lencse széle felé egyre nagyobb szögben törik meg a fény, és ezeket a hibákat korrigálni komoly munka. Vagyis amikor lerekeszelsz, akkor a képalkotó felületből kizárod a lencse gyengébb teljesítményű külső területeit.

Egy másik fontos nyavaja a síkrakorrigáltság elérése, mert egy sík felületet leképező lencse alapjáraton nem egy síkba vetíti a rajzát, hanem valami gömbfelület-félére (mikor fogsz egy plusz néhányas szemüveget és a falra vetíted az ablak képét) A gyengén síkrakorrigált lencse felismerhető arról, hogy az fókuszt tekergetve a kép közepe-széle külön kiélesíthető :))