Önbizalomhiányom van, magányos és csúnya vagyok. Egyre gyakrabban érzem azt, hogy felesleges élnem, és nem tudom mit tehetnék ellene?

Nos, igyekszem minél rövidebbre fogni a monológomat, ami jogosan tűnhet önsajnáltatásnak.

Egy 20 éves srác vagyok. A fiatalkorom ellenére elég sok trauma ért egészen gyerekkorom óta (szüleim elváltak, félárva vagyok, nem túl jó az anyagi helyzetünk sem).

Igazából ebben a korban az emberek nagy többsége legalább egy, ha nem több párkapcsolaton túl van. Nos, nekem nemhogy normális párkapcsolatom nem volt még (egy volt ami talán ímmel-ámmal nevezhető párkapcsolatnak, pár hónapig tartott, természetesen a lány tropára vágott mind érzelmileg, mind mentálisan), de még szűz is vagyok. Tudom, sokan mondják hogy ez nem baj, de hatalmas szégyenérzetem van emiatt, és úgy érzem megbuktam férfiasságból. Most tudom ez hülyén hangzik, de így érzem.

Gyerekkoromban mindig azzal csúfoltak az iskolában is hogy ronda és szeplős vagyok (mellesleg a szeplőimet én is utálom, de sajnos nem tudok mit tenni ellenük). Nem egy lánytól megkaptam már, hogy ocsmány vagyok, így, szószerint. Kb 16 éves koromtól talán valamennyivel "helyesebb" lettem, ez annyiban nyilvánult meg, hogy többen mondták hogy férfiasodott az arcom, és 10-es skálán jóindulattal 5-ös vagyok.

Valahányszor kezdeményeztem lányoknál, mindig az lett a vége, hogy szeretnek, de csak mint barátot. Állítólag mindenki szerint aki ismer egy nagyon jó ember vagyok, aki segítőkész, okos és megértő, de én valamiért nem érzem annak magam. Sőt, gyakran úgy érzem selejt vagyok és igazándiból létjogosultságom sincsen az életben.

Ha ez még nem volna elég, a származásom miatt is elég sokszor aláztak és vertek meg suliban, főleg általánosban. Mai napig az emberek többsége amint megtudják a származásomat, szinte azonnal távolságtartóbbak lesznek velem, és azonnal sztereotipizálnak.

Ott tartok, hogy minden éjszaka majdhogynem sírva alszom el, már ha egyáltalán sikerül elaludnom időben, ugyanis az esetek 90%-ban több óra gyötrődés után sikerül olyan hajnali 2-3 körül elaludnom. Minden nap egyre gyakrabban fontolgatom és gondolkodok az öngyilkosságon. Az igazat megvallva, már rég megtettem volna, az egyetlen ami visszatart az az apám, bár néha már abban sem vagyok biztos hogy ezzel nem-e neki teszek szívességet, ugyanis inkább ne legyen fia, minthogy legyen, de egy olyan szerencsétlen mint én.

Régen voltak hobbijaim, amik lekötöttek és örömmel töltöttek el, de mostanság már ambícióm nincs ezekhez.

Az egyetlen dolog ami örömmel tölt el, az az alkohol, de az is csak egy ideiglenes eufóriát ad, utána visszatér a kedvtelenség.

Csak arra vágyom, hogy valaki szeressen, de tudom hogy ez sosem fog megtörténni és egyedül fogok meghalni.Tudom hogy nem egészséges ez az állapotom, de nem tudom mit csináljak. Pszichológus kilőve, ugyanis nem engedhetem meg, pénzügyileg mint mondtam elég rosszul állunk. Bár az igazat megvallva abban sem vagyok biztos, hogy van-e megoldás.

Köszönöm annak, aki ezt az önsajnáltató monológot végig olvasta, és előre köszönöm a válaszokat, ha lesznek!