Magas kortizolos/PCOSos betegek? (elsősorban hölgyek) Férfiaknak nem nagyon ajánott olvasmány következik.

20 éves nő vagyok, a fentebb említett két betegség sanszos.

Nagyjából 4 éve élem ezt a poklot, földi börtönt, de azt hiszem a véghajrá most ért utól. Mindkét vizsgálattal egy hónapot kell még várjak, hogy bármi kiderüljön, de a napokban nem sokon múlt, hogy elkössem a nyakam egy kék, piros csíkos sállal, ijesztő gondossággal terveltem ki minden részletet. Sírtam egy sort az egyetemen, hazajöttem, elmenekültek a szobámba, ott is sírtam egyet, aztán elmentem vásárolni itthonra kaját az anyámmal, ott is sírtam egyet, persze mindenhol ügyeltem rá, hogy ne lássák. Nehezen megy már minden nap, ennyire mélyre még nem kerültem az évek alatt, és félek, hogy nem fogom bírni. Nagyjából 12 vagy több órát alszom mostanság, mert tudom, hogy nem lesz ennek jó vége, ha ébren vagyok, depresszió elleni gyógyszert pedig nem tudok beszerezni, nem hiszem, hogy kiírnák, de lelkileg fáradt vagyok.

Rettegek a jövőtől, gondolom tudjátok mivel jár ez a két betegség, nagyjából azonosak a tünetek, egyetlen pozitívum, hogy szerencsére nem vagyok csubakka. Szexuálisan nem vagyok vonzó, bár az arcom “szép”, de sírhatnékom van a tükörtől.

Állandóan fáj a fejem, a hátam, van egy csúnya banyapúpom, tele vagyok striákkal, heges a bőröm a rengeteg pattanásszerű képződménytől, plusz vannak azért sebek is, ráadásként kaptam akciósan.

Valószínűleg soha nem leszek elviselhető látvány magamnak, vagy úgy bárkinek. Ebből kifolyólag a libidóm is a tengerszint alatt van 3 méterrel. Ráfogtam erre, hogy aszexuális vagyok.

Nem látom a fényt az alagút végén, nem lesz soha annyi pénzem, hogy helyrehozassam a testem, nem hiszem, hogy ezt el tudom így fogadni, de ami aggaszt, az a lelkem, és hogy ennyire nem vagyok magamnál. Kívülről próbálom adni a vicces embert, aki tréfát tud mindenből űzni, de újra meg újra összeroppanok. Próbáltam családdal vagy barátokkal beszélni erről, nem bírják hallgatni a nyavajgásom, én meg már nem töröm magam, nem mondom el senkinek, csak magamnak, álombasírott estéim vannak. Nem akarom már hallani ezt a maszlagot, hogy “másoknak rosszabb, nincs kezük, lábuk, fejük” “fárasztó hallgatni” ezért döntöttem amellett, hogy inkább megjátszom magam, hátha egyszer azzá válok, de nem sikerült.

Tele vagyok sikertelenséggel, csalódással, csökkent a szellemi képességem, pedig anno erre voltam a legbüszkébb, úgy érzem szellemileg leépülőben vagyok, egy romhalmaz, ami senkinek nem kell, még a saját gazdájának sem.

Valami túlélési praktikát tud bárki javasolni? Esetleg, hogy pénz nélkül hogy lehet korrekciót végrehajtani a testemen? Mennyi idő? Kihez forduljak? Hogyan tovább? Van tovább?

Úgy tűnhet, hogy csak a lelki bajaim írom ki, vagy nem tudom, de a teljes lényem nincs rendben.