Volt már úgy veletek, hogy egy rakás szerencsétlenségnek és szánalmasnak éreztétek magatokat és az életeteket?

36f vagyok és visszagondolva a gyerekkoromra nem volt túl jó: az apám egy idegbeteg volt,állandóan lekiabálta a fejem az anyám meg túl sokat akart volna elvárni tőlem minden téren ,viszont keveset foglalkozott velem.Tiltották a barátságaimat senki nem volt jó nekik.Olyan iskolába küldtek ahová utáltam járni.15 évesen zugivó voltam és dohányoztam és az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben.Így ment 21 éves koromig amikor megismerkedtem a párommal. Nem volt olyan nagy szerelem köztünk de hamar összeköltöztünk,hogy(talán azért is,hogy ne a szüleimmel kelljen maradnom).Azóta vele vagyok de nem vagyok boldog vele sem a fő baj vele,hogy nagyon irányító tipus.10 évig olyan munkát végeztem amit utáltam. A mostani munkám tűrhető nagyjából el vagyok vele. A kapcsolatból nem merek kilépni, pedig más nőre vágyok. Tisztában vagyok vele,hogy egy gyenge,erőtlen férfi,vagyok gyenge jellemmel...Szeretnék majd családot is alapítani,mert vágyom egy boldog családra,de így nemakarok,hogy magammal se vagyok rendbe. Így kell leélnem a hátralévő életem,vagy mitől tudnák motiváltabb, életerőssebb férfivá válni?