Miért nem érzik jól magukat az emberek amikor kettesben vannak velem? Szerintetek baj hogy ilyen vagyok?

Már nagyon elegem van az emberekből. Senkit sem tudom mondani akivel őszintén, magamat adva tudok beszélni, és akiben felhőtlenül megbízom a családomat kivéve.

Álatalánosban sokkal egyszerűbb volt, ott egy hangyányit sem érdekelt ki mit gondol rólam, mindenki előtt adtam az idióta énemet és nagyon őszinte voltam. Nem volt sok barátom, akkor is nagyon csendes voltam (kivéve azzal az 5-6 barátommal), aztán volt akivel megszakadt vagy nagyon ellaposodott a kapcsolatunk ahogy gimibe kerültünk és új társaságot ismertünk meg, és az a barátnőm akivel a legjobban elvoltam, és akire a legjobban számíthattam faképnél hagyott mikor külön suliba kerültünk és teljesen más típusú társaságokba keveredtünk.

Volt egy korszak ahol nagyon magányos voltam (hosszú történet, sok oka volt), a gimi első éve után, azalatt a pár hónap alatt jobban megismertem magam, átértékeltem a dolgokat, és sokat változtam.

Egyrészt jobban figyelek az emberekre, szinte minden mozdulatukra, már az arckifejezésükből látom ha valami baj van. Nem felejtek el szülinapokat és egyéb dátumokat, sokat szoktam szenvedni hogy ilyenkor minden jó legyen. Alapvetően csendesebb lettem, viszont bárkivel tudok beszélgetni, persze csak "small talk"-ok erejéig, mert a legtöbb ember csak ezeket szereti. Sokkal udvariasabb is vagyok, szeretek apró dolgokkal segíteni az embereknek (megtartom az ajtót, dobok egy mosolyt ha látom hogy valaki rosszkedvű, stb.)

Viszont rossz irányba is változtam, már nem tudom magamat adni, mert valamiért nem merem, szerintem tudat alatt azon görcsölök hogy mit gondolnak rólam mások. Udvarias és kedves vagyok mindenkivel, ráadásul mosolygós is, és nagyon egyetértő meg biztató de itt kimerülök, ennyi vagyok én, mintha a személyiségem kiszívódott volna, csak egy kedves báb lennék. A családomon kívül nem merem elmondani a véleményen, nem tudom a hülye énemet adni és nem tudok komoly dolgokról beszélni mert félek hogy elveszítem azt a kevés 1-2 barátomat is.

De az a baj hogy így ők se igazi barátok, amikor sokan vagyunk együtt akkor tudok poénkodni,hallgatóságnak is jó vagyok ha kettesben vagyunk, megbíznak bennem az emberek és sokmindent elárulnak, de kettesben egyikőjükkel sem tudunk hülyülni, és én sem tudom kiönteni a szívem, nem is tudnak rólam személyesebb dolgokat az alapokon kívül. Az a baj hogy egyikőjükben sem bízom, mert nem egyszer hagytak cserben "egy jobb" miatt, és ha valaki elveszti az én bizalmamat akkor hosszú hosszú hónapokba vagy akár évekbe telik visszaszerezni.

Ráadásul egyre inkább azt veszem észre hogy mindenkit csak saját maga érdekel és csak formalitásból hallgatják meg a másikat.

Szóval általában szótlan vagyok, ezt sokszor megkapom, emiatt sokszor a barátaim sem szeretnek beszélni velem. Persze van amikor én is beszédesebb vagyok nem arról van szó, de egyes dolgok teljesen el tudják venni a kedvem. Például amikor hosszabb szünetből jövünk fel, vagy hétvégéről akkor én is többet dumálok mert nem szoktam elmászkálni otthon, és feltölt az egyedüllét, olvasás, család,jobban tele leszek energiával, így mikor visszamegyek emberek természetesebb sokat beszélni. De például amikor azt látom hogy már megint mellőznek, az teljesen elveszik a kedvem, ahogy az az amikor sokáig össze vagyok zárva emberekkel,péntekre már ki szoktam készülni. Lefáraszt hogy ömlik belőlük a szó, a teljesen felesleges hülyeségeknsok sokszor, nem beszélve a gyerekes viseljedésről (elvettem a tolltartód, összefirkáltalak, haha..).

Sokszor jólesik ha beszélnek, meg hülyéskednek mert feldobja a napot, de valamikor már túl sok. Arról nem beszélve amikor kihagynak, pedig nem harapok, és annyira morcosnak sem tűnök, mégis valahogy "más" lehetek mert velem senki se mert viccelődni, legalábbis itt a gimiben nem.

Egy olyan embert keresnék már nagyon régóta akivel tudok tudományos és komoly dolgokról beszélni, mégis van egy hülye, fárasztó,norbid humora, aki nem szeret semmiségekről beszélni és nem zavarja a csend egy beszélgetésben. Mert én pont ilyen vagyok.

Találkoztam egy ilyen emberrel a buszon, pontosan megfelel ezeknek,borzalmasan okos és tájékozott de nincs befásulva és nem is beképzelt a tudására meg munkájára. Ráadásul nagyon "hülye" persze jó értelemben, imádom a humorát, és főleg az életfelfogását:D Az egyetlen baj hogy minimum 40 éves, vagyis 20-25 évvel idősebb nálam, emiatt a korombeliek szoktak ránk furcsán nézni a buszon. De nem érdekel, ezerszer is inkább beszélek egy emberrek aki az apám lehetne, mint a velem egyidős plázacicákkal meg felszínes emberekkel.

Mi a baj velem? Egyetlen korombelibel sem tudok normálisan beszélni, az az egy ember akit értékesnek és izgalmasnak találok (a családomon kívül) meg egy nálam sokkal idősebb ember. És benne sem bízok meg igazán, hiszen mégiscsak egy idegen, attól még hogy a buszon szoktunk dumálni nem tudom mennyire megbízható.

Mi lesz így velem?:( Fog ez változni? Félek hogy sosem lesz igaz barátságom vagy fiúm.

17/l