Eddigi életem gyakorlatilag végig szenvedtem, szerintetek folytassam a játszmát?

Nem akarok se menőzni, se frázisokat puffogtatni, de általános után csak szakmunkásképzőbe jártam, de ott is mellette már melóztam sokat, hogy a családnak legyen pénze, lakbér, kaja, ruha, fűtés, stb. Télen, mikor gázt kellett fizetni, akkor nem tellett villanyra, sokszor kajára se. Na én is voltam úgy akkoriban, hogy ez jutott nekem? Már csak ilyen lesz az életem?

Annyira le voltunk szegényedve, anyám egyszer felvette a fizut, vett egy repülőjegyet és elment amerikába, lesz ami lesz alapon. Két hét múlva telefonált, hogy a terve nem jött be, se munka, se semmi, akkor meg voltunk ilyedve rendesen. De aztán valahogy csak lett melója, küldött pénzt, egy kicsit engedett a nyomás. Eddigre már szakmám volt, rendesen melóztam, de akkor még kezdőként ez nem sokat jelentett. Összeszedtem én is annyit hogy a barátnőmmel kiutaztunk, hugom otthon maradt. Nekem a szakmám miatt könnyebb volt munkát találnom, meg az angol is ment valamennyire, intéztem neki is melót. 2 év alatt összeszedtünk annyit, hogy mikor hazajöttünk, egy saját panellakásra futotta, aztán még kocsi is lett. Egyre jobb munkahelyet sikerült találnom, mellette leérettségiztem, nyelvvizsgáztam.

A munkahelyen rengeteget tanultam, de felküzdöttem magam olyan szintre, hogy külföldre is járattak tanfolyamokra, meg más cégekhez világot látni. Azóta többször kaptam kiváló dolgozó elismerést, a fizum magas, tiszta helyen dolgozom, tanult értelmes emberek közt, megbecsülnek a főnökeim.

Azóta már saját családi házban lakunk, mindenkinek a sorsa helyrebillent a családban.

De amikor nagyon rossz volt és kilátástalan minden, akkor hagyom magamon eluralkodni az elkeseredettséget, akkor soha nem jutok el ide.

Neked is szembe kell nézned azzal ami fenyeget, az életünk elől nem lehet elbújni, helyettünk nem tesz meg senki semmit.