Normális az az érzés, amikor bizonyos szinten furcsállom az emberek magánéleti gondjait? Hogy nem szeretek problémázni az életemben? Vagy csak én vagyok túl "naív"?

Néha rám tör az a benyomás (lehet valami túlreagálás vagy hasonló), amikor pl. zavar mindenféle ideges rohanás, felesleges idegeskedésnek tartom mások sok gondját, alapjába véve nem szeretek ideges lenni, nyugalomra és türelemre törekszem.

Vagy számomra a "probléma" fogalma mindig valami olyan dolog, amit a külvilág- a környezetem sulykol rám, elvárásokat, kötelezettségeket.

Furcsállom, mikor valaki problémaként beszél olyan dolgokról, amit csak ő maga vár el saját magától, mintha egy adott ponton nem is igazán egy lelkes álma lenne, hanem egy adott helyzetben egy teher számára.

Lehet, hogy csak az én megrögzött természetem, hogy nem szeretek idegeskedni, de ha valaki panaszkodik a magán életére, akkor mindig arra gondolok, hogy ne csinálja, ha neki tehert jelent.