Hova tunnek az elfelejtett gondolatok?

El.

Reményvesztetten nyelte el őket a magány egy bús téli éjszakán, melynek keserű tanúja pusztán a kopár, de büszke hold volt. Aranysárga fénye világította meg a szürkülő táját, míg az őrült fagy el nem nyelt minden lángoló fényt. Könyörtelenül jég alá temette a pislákoló sugarakat, melyek a napra emlékeztették őt, s magukban hordozták a néma emlékeket és vágyakat. Azokat az emlékeket és vágyakat, melyek bár eltűntek, de a felszín alatt mindig visszatükrözték álmaikat. Az álmokat, melyekben a hópelyhek nem a pusztító halál gyászos könnycseppjeiként mutatkoztak meg, hanem párnaként egy új és csodálatos élet megtartásért...