Miért "taszítom" az embereket?

15 éves lány vagyok, és sajnos nincs egy igazi barátom sem. Alapjába véve csendes vagyok, de lehet velem beszélgetni. Nem vagyok "tömeg", nem vagyok olyan, mint a mai lányok. Segítőkész vagyok, viszont nem tűröm az igazságtalanságot. Felnőttekkel el tudok beszélgetni, viszont eléggé gátlásos vagyok. Nem szeretek közönség előtt szerepelni, s nem szeretem a feltűnést sem, inkább "megbújok" valahol. Sokan mondták már, hogy érettebb a gondolkodásom a korombelieknél, de szerintem ez nem zárja ki azt, hogy legyen egy igazi barátom is. Van akikkel elvagyok, de ők is csak akkor élvezik a társaságom, amikor nincs "más". (Senki nem beszél velem szívesen, sosem hiányzom senkinek) Általában mindig valakikhez "csapódom", csak hogy ne legyek egyedül. Mikor valakikhez odamegyek beszélgetni, s szeretnék bekapcsolódni a beszélgetésbe, általában otthagynak, vagy egy ilyen mondattal tovább beszélgetnek: " Úgysem ismered." Lehet az is a háttérben, hogy kicsit önbizalomhiányos vagyok, és engem sokkal érdekesebb dolgok érdekelnek, mint a mai lányokat. Imádom a biológiát, a kémiát, a természetet, az állatokat. (Ezért is járok biológia-kémia tagozatos osztályba) <- Azt gondoltam, itt majd lesz valaki, akivel ki tudok jönni, de tévedtem... Már-már azt gondolom, hogy a puszta jelenlétem is taszítja az embereket. Úgy meg az élet nem ér semmit, ha nem magamat adom. (Mert én sajnos, vagy nem sajnos ilyen vagyok) <- Ezt azért írtam le, mert a szüleim mindig azt mondják, hogy próbáljak változni, mert sosem lesz senkim, de ha megváltozom, akkor már nem én leszek...

Bocsánat a hosszú szövegért, és talán már meg is találtam a kérdésemre a választ, de jó esett kiírni magamból. Nem szeretnék gúnyos kommentárokat kapni, viszont akinek van értelmes hozzáfűznivalója, az nyugodtan írjon!