Hogy érdemes élni? Úgy, hogy mindenki elítél, de neked jó, vagy fordítva? (bővebben lent)

Jó kérdés, már csak eleve azért is, mert csak keveseknek skerül levetkőzni a társadalmi kényszert.

Nyilván úgy érdemes élni, hogy neked legyen jó, de nem árt ügyelni arra is, hogy látszólag a normákon belül maradj.

Én valahol azt gondolom, hogy ha valamit a többség elítél, akkor azt nem véletlenül teszi. Ez biztos egy nagyon elgondolkodtató pont, az embernek célszerű megértenie, hogy a többség miért ítéli el azt, amit tesz, tenni akar, gondol. Meg kell érteni, hogy a többiek miért ítélik meg úgy a te tetteidet, ahogy. Illetve ha biztos vagy benne, hogy amit teszel az neked tényleg jó, hosszútávon is jó, sokféle szempontból jó, és másnak sem árt, akkor képes vagy mellette érvelni, képes vagy meggyőzni embereket róla, képes vagy elfogadtatni másokkal a te választásodat.

Illetve lehet, sőt kell is alkalmazkodni a többiekhez. Valószínű, hogy nem csak két út lehetséges, az élet ritkán fekete-fehér. Meg kell találni, hogy melyik az az út, mód, ami másoknak is elfogadható, és neked is kielégítő.

Konkrét példa hiányában viszont azt kell, hogy mondjam, ez az ellentmondás, hogy „én vagy a társadalom”, általában valamiféle hibás szemléletnek, hibás önismeretnek, az alkalmazkodás hiányának, a nem kellően tág perspektívának következménye. Most nem akarlak látatlanban megítélni természetesen, de az esetek többségében azért mégiscsak így szokott lenni. Az ember ugyanúgy egyén, mint a társadalom része. Az ember egyaránt része mindkettőnek. Ahogy Marcus Aurelius fogalmazott: Ami a rajnak nem hasznos, az a méhnek sem hasznos.

Persze konkrét példán keresztül jobban el lehetne vitázni az adott kérdésről, konkrét példával szemben konkrét érveket lehet felhozni, vagy éppen konkrét érveket lehetne felhozni mellette. Szóval nyugodtan írj le egy konkrét példát – elvégre egy anonim oldalról van szó, nem tudjuk ki vagy –, és akkor belemehetünk a részletekbe.

Sajnos nem úgy van a dolog, hogy:

Neked rossz, vagy mindenki elítél, és neked jó.

Hanem úgy van, hogy:

Neked rossz, vagy mindenki elítél, és akkor megint csak rossz neked...

Választani nem nagyon kell, mert az ember úgyis automatikusan a kevésbé rossz, számára elviselhetőbb felé fog sodródni.

Talán ez attól függ, ki mennyire részese / kiszolgáltatottja a társadalomnak, családnak. Van, aki nagyon szociális lény, és pont az teszi boldoggá, hogy sokan veszik körül, és környezetében elismerik őt. Ő ott valaki, akit szeretnek, megbecsülnek. Bizony, a legtöbb ember így működik, és sokszor csak azért csinál ezt-azt, mert a szomszéd látja, és hogy a szomszéd lássa, különben nem is csinálná. Aztán van olyan embertípus, aki tesz mások véleményére, semennyire nem befolyásolja, mit gondolnak róla. (Férfiak között akad bőven.) Aztán a hegyi remetének meg tényleg édes mindegy.

Mondok egy erős példát: Transzneműeknek felér egy idegenlégióval végigcsinálni a rájuk kiszabott gyerekkorukat. Aztán ha ezen a gyötrelmen változtatni próbál, akkor meg a társadalom aljasságával kell a továbbiakban szembenéznie. Úgymond az se lesz neki élvezet, na de az előzőt is soha vissza. Előző válasz első mondatáról jut eszembe: hogy a jó édes társadalomnak is el kéne gondolkozni a saját szerepén, hatáskörén és hazugságain, de most nincs kedvem ezt 28 oldalban kifejteni...

Én azt gondolom, hogy vannak dolgok, amik egyértelműen elítélendőek. Például ha valaki lop, embert öl, vagy úgy általában másoknak szándékosan nagy kárt okoz, az elítélendő. De nem az ember maga ítélendő el, hanem az, amit tesz. Mindenesetre az ember ez ellen szót emel, megpróbálja a másikat jobb útra téríteni, vagy éppenséggel megakadályozni a tevékenységében. Ez így rendben is van. Abban az esetben is rendben van, ha történetesen az illető nem feltétlenül maga tehet az ő világképéről, a rossz neveltetése, eltorzult világképe okozza a dolgot. Elítélni úgy is el lehet dolgokat, hogy közben akár meg is érted a másik felet. Ez olyan, mint mikor két ember szemben áll egymással a csatatéren. El lehet ismerni a másik erényeit, lehet akár tisztelni is a másikat, ettől még a csatát meg kell vívni, és ha úgy adódik, akár meg kell ölni az ellenfelet, mert ez úgymond a leosztás, ez a két ember szerepe a harcmezőn.

Vannak dolgok, amik ellen az ember ugyan szót emel, de nem elítélő jelleggel. Mondjuk ha valaki 15 évesen a homlokára akarja tetoválni a kedvenc együttesének a nevét, az önmagában másnak nem árt, alapvetően nem elítélendő dolog. Viszont az ember mégis megpróbálja a másikat lebeszélni, mert tapasztalataiból tudja, hogy az illető ha másnak nem is, magának nagy valószínűséggel ártani fog vele, még akkor is, ha ezt adott esetben nem látja be, mert az illető nem gondol bele, hogy mondjuk milyen lesz 20 évvel később, amikor az együttesnek már a nevére sem emlékszik senki, és az ő ízlése is gyökeresen megváltozott. Persze, hogy 15 évesen ezt valaki nem képes átérezni, mert nem élt eleget hozzá, és ez így is van rendjén. Így akár érthető is lehet a lelkesedése, de ettől még az ember mégis szükségét érzi, hogy jobb belátásra bírja.

Meg vannak dolgok, amit az ember nem elítél, hanem egyszerűen csak megítél. Például én nem szeretem a fokhagymást, meg nem szeretem mondjuk a mulatós zenét. Vagy esetleg én nem mennék ki külföldre dolgozni. De akár a vallási, politikai hovatartozást is de sorolhatnám. Ha más ezekről máshogy gondolkodik, azzal önmagában nincs gond, azzal sem magának, sem másnak nem árt. De az ember minden dolgot megítél, hogy ő követné-e a másik útját, vagy máshogy döntene. Annak, hogy az embernek világos, szilárd világképe, értékrendje legyen, annak feltétele is, hogy megítélje az élet különböző dolgait. Persze attól, hogy az ember úgy alapból nem emeli fel az ilyen ellen a szavát, egy beszélgetésben jó vitatéma is lehet. Attól, hogy az ember vitázik, akár heves átéléssel is, attól még nem kell, hogy elítélje a másikat.

Meg van az a kategória, aminél az ember ösztönei indukálják az ellenszenvet. A harmadik válaszoló példája pont ilyen. Annak, hogy az ember viszolygást érez a homoszexualitás, vagy más nem általános nemi identitás ellen, az természetes. Egy heteroszexuális ember evolúciós okokból úgy van programozva, hogy az ilyen – szaporodás szempontjából nem produktív – szexuális helyzeteket megpróbálja elkerülni, illetve mindent, ami ezzel kapcsolatos, így az embert magát is. Ez megint teljesen érthető ösztöne az embernek. Ha valaki képes ezt jól végiggondolni, akkor transzszexuálisként, homoszexuálisként is érteni fogja a közösség reakcióját. De egyrészt a szexualitás pont az a téma, ami magánügy, elvileg nem nagyon kellene egyáltalán felszínre jönnie. Ismertem én is olyan meleg srácot – illetve kettőt is –, akiről nem mondtad volna meg, hogy melegek. Felvállalták, nem titkolták el, de mivel normális emberként viselkedtek, nem provokálták a környezetüket, nem akarták propagálni a saját világképüknek ezen szeletét, így hajlamos volt mindenki erről a tényről megfeledkezni. Nem is volt különösebb gondjuk, simán beilleszkedtek a saját közösségükbe. Más szempontból meg oké, hogy van egy ösztönös reakció, de az ember attól ember igazán, hogy képes racionálisan gondolkodni, és racionális érvek mentén felülbírálni, kontrollálni a saját érzelmeit, reflexeit, ösztöneit.

Persze a harmadik válaszoló esete kicsit más. A gyerekek azért kegyetlenül őszinték tudnak lenni, és sokkal kevésbé toleránsak, mint egy felnőtt ember. Persze van, aki ugyan az évek száma alapján felnőtt, de ilyen szempontból még gyerek. Van, aki élete végéig az marad, sőt tulajdonképpen minden emberben van valami olyan pont, téma, amiben élete végéig gyerek marad. (Én legalábbis tuti. :-) ) Mondjuk úgy ritka, hogy valaki minden tekintetben igazán bölcs emberré érik.