Egy magányos hobbit vagyok. Vagy csak megőrültem? Értelmes, komoly emberek segítségére lenne szükségem.

Értelmes emberek véleményére lennék kíváncsi, akik lehetőleg nem kritizálni fognak. A helyzet az, hogy úgy érzem, egy kiszolgáltatott, magányos hobbit vagyok.

Mikor elkezdtem olvasni Tolkien regényeit, megmosolyogtatott, ugyanis teljesen úgy éreztem, „Nahát, ezeket akár rólam is mintázhatták volna!”, teljes mértékben illenek rám a kis félszerzetek jellemzői (leszámítva az erősen szőrős lábfejet), egynek éreztem magamat velük. Mindent szeretek, amit ők, egyedül a pipázgatásról nem tudok nyilatkozni, még nem próbáltam ki. Viszolygok azoktól a dolgoktól, amiktől ők is, mindig is olyan helyen szerettem volna élni, mint a Megye, és olyan barátokat szerettem volna, mint a hobbitok. Ilyen egy összetartó népet... sehol nem találni. A helyzet tisztázása végett: az imént felsorolt állítások már akkor is igazak voltak rám, mikor még nem ismertem Tolkien munkásságát. Így hát hobbitnak érzem magam, és bár valóban az is lehetnék...

A másik dolog, hogy épp emiatt egyedül érzem magam. Mindig is egy saját világom volt, azaz inkább burám, amiben éltem, és nem érzem kiteljesedettnek magam a környezetemben lévők közt. Mindenki rendben van a jelenjével, és tényleg ide valónak tűnnek, igazán emberknek. Nincs más félszerzet körülöttem. Senkit sem ismerek, aki ugyanígy érezné magát, és ez borzalmas. Magányos maradok egész életemre.

Ezen problémámat hirtelenjében nemigen tudom máshogyan megfogalmazni. Remélem, van itt valaki, aki tudna segíteni, ha pedig vajmi részletek még fontosak lehetnének egy válasz érdekében, midenképp leírom majd azt is.

Kérem, akik csak pszichológushoz, vagy melegebb éghajatra küldenének, ne tegyék. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy mindez nem rajongásból fakad. S már elég régóta tart ahhoz, hogy egyszer csak elmúljon.