Tényleg ennyi lenne a "felnőtt" élet, vagy csak én ragadtam le valahol?

Mindig is nehezen építettem ki kapcsolatokat másokkal, de ez különösebben nem zavart, úgy voltam vele hogy biztos találok majd egy olyan társaságot melybe beillek.

Elkerültem egyetemre, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy az évfolyamtársaim 90%-át továbbra is olyan fontos célok motiválják mint a melyik napon basszunk be, milyen kocsid van. . .

Végül találtam egy hobbit ami úgy ahogy lekötött, és ennek hála azért akadt ott is 1-2 ember akivel tudtam szót érteni.

Gondoltam jön majd a szép új világ ha egyszer lediplomázok...

Nesze-neked, van egy jó állásom, de azon kívül pff.

Reggel felkelek elmegyek dolgozni, este hazajövök film, alvás. . .

És kb. minden nap ez a monoton ciklus, az egyetemi "barátaim(az sok 2)" szétszéledtek teljese egyedül vagyok, talán még sosem éreztem magam ilyen egyedül. A munkahelyemen persze jól elvagyok mindenkivel, de valahogy egyik személyisége sem fogott meg úgy hogy érdekei is kezdjen.

És miden nap csak ugyanaz a monoton szürkeség egyhangúság. Az egész olyan értelmetlen és céltalan. Eddig legalább volt kihez szólni, már az is megszűnt.

Van valami ötlet hogy ne érezzem ezt a szorító ürességet?

26/F