Ennyire befolyásol az adrenalin? Hogyan tudnám ezt kiküszöbölni?

Jajj de jó, hogy megkérdezted =D

Erre én is kíváncsi lennék.

ez egy teljesen önkéntelen reakciója a szervezetednek, nagyon nehéz kontrolálni, majdnem lehetetlen

azért (szerintem) ennyire nem borzasztó a helyzet:

ha egy jó önkontrollt sikerül kialakítanod, akkor biztos, hogy az majd kihat erre a helyzetben adott reakciódra is

de remélem ennél jobb választ is kapsz/kapunk a kérdésedre :D

Nem próbáltam, de mostanában sikerült kicsit nyugiba helyeződnöm. Az alapgondolat annyi, hogy ne harcolj a nem kívánt jelenség ellen. Tehát egyrészt a bunyó lényege se az, hogy "ellene harcolni", és a nagyon sok adrenalin gondjára se olyan az orvosság, hogy jól letiporjuk a problémát. Sőt, ellenkezőleg. Hagyd. Engedd meg, hogy legyen. Nem ilyen vagy olyan, csak van. Akármit csinálsz, van, a helyzet is, és a felfokozott állapot is, legalábbis eddig úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Nem jó és nem rossz, csak van. Máris jobb lesz (ez más, szintén eléggé beragadt problémákkal tesztelve).

Nem csak a remegés lesz kevesebb, hanem önmagát erősítő folyamat indul be. "Megüt, hát megüt. Fáj majd, nem tudom mi lesz, lehet fekszem, lehet kap olyat, hogy még engem vesznek elő" kb ennyi a sztori "kerete". Nyugodtan, elfogadva az eshetőségeket, eldöntheted, hova kaphat lefegyverzőt, ami nem von büntetést maga után. Előre is. Izgalom közben pedig törekedhetsz békére, belenyugodva minden eshetőségbe. Az van, ami van.

De ez a megengedés, nem passzív, csak elfogadó. Megengeded, hogy akár a legrosszabb történjen. Nem ér váratlanul. Nincs mitől félni. Legalábbis olyan nagyon. Tudod mi lehet, nem tudod mi lesz. Ez van, elfogadható a helyzet.

Óriási túlerővel szemben természetesen kell nem kis jószerencse, ami nem mindig van. Elvileg indokolt lenne a félelem, de ha akadályoz már, akkor ismét kénytelen vagy elfogadni, hogy a legrosszabb eset van nagy valószínűséggel. Kár ismételgetni, hogy piszkosul fájni fog vagy valami, úgyis az van, ami van. A jobbító igyekezet nagyon nem tilos, a saját testi épség őrzése elsődleges, ezt mind-mind tudod. Átlátod a helyzetet, nem érhet már meglepetés. Nincs mitől félni.

Ennek semmi köze a pánikhoz.

Nekem például a könnyem szokott kicsordulni stresszhelyzetben. Volt már olyan, aki ezt a gyengeség jelének vélte, jól megjárta. Ennyi.

A lábremegés a szervezet azon reakciója, hogy a mellékveséd vészhelyzetben hirtelen belök egy ilyen esetekre tárolt adrenalin mennyiséget a véráramba. Ez arra van, hogy hirtelen izomreakció céljából felhasználhasd. A dolog körülbelül több millió éves, az ősember is ezt használta, ha félre kellett ugrania, vagy elfutnia a kardfogú tigris elől. Ha az adott szituációban nem használod fel ezt a löketet, akkor is meg kell tőle szabadulni valahogy, tehát az izmaid egy helyben állva fogják elhasználni, mivel a tárolás helyére már nem juttatható vissza. Ez a remegés.

Kétféle módon lehet ezt "kiküszöbölni". Az egyik, hogy elhasználod. Vagyis ha jön a löket, ugrassz és ütsz, mielőtt megütnének. Társadalmilag nem túl elfogadott, és szimpatikus módszer, de nagyon hatásos. :D

Másik mód, hogy tudatosan keresed ezeket a szituációkat, eljársz harcművészeti edzésekre, bunyózni, vagy más sporttevékenységgel éred el, hogy kontrollálni tudd az adrenalin belökésének pontját. Vagyis megemelkedik a stressz-küszöböd, és az, amit ma éles helyzetként értékelsz, átkerül a "semmi érdekes" szituációk közé. Az adrenalin belökése ekkor sem lesz tudatos, az mindig ösztönös reakció marad, de más időpontban fog bekövetkezni. Minél többet gyakorlod annál inkább csak akkor, amikor tényleg szükség van rá, mert mozgásba lendülsz. A szervezet ezen része ösztönös, de tanulékony is egyben. Ez segíti a túlélést évmilliók óta. Jól ki van találva. :)

A pánik ezzel szemben az, amikor veszélyhelyzetben megszűnik a tudatos kontroll és ez veszélyezteti a túlélést. Vagy megmerevedsz, amikor mozdulni kéne, vagy éppen ellenkezőleg, mozdulsz, amikor nem kéne. A lényeg, hogy nem vagy már birtokában a túléléshez szükséges képességeidnek. Az a pánik. Pánikbeteg az, akire ez a hétköznapi szituációkban is jellemző. Tehát akkor is, amikor nincs is valódi veszélyhelyzet, csak ő gondolja tévesen úgy.