Hülye kérdés de, az hogy lehet hogy mindig baromságokat mondok, meg mosolygok meg ilyen 'mindenrendben' fejet vágok, mikor társaságban vagyok, miközben belűl szétszakadok (nem szó szerint. Lelkileg)?

Nem tudom miért de velem is hasonló a helyzet. Nem igazán mutatom ki, rámnézésre nem gondolná az ember de élni se nagyon van kedvem...

Most képzeld el ha egy szép napon nem felelnél meg a környezeted elvárásának. Lehet eleinte csak feltűnne nekik, hogy valami más, talán valami bajod van, hogy nem rötyögsz a hülyeségeken, pedig csak azt mutatnád ki ami az igazi önvalód. Lehet, hogy elveszíted az összes jelen helyzetedben ismerősödnek mondott egyént, de felszabadulhat a lelked a hazugság alól, amit ők várnak el, és te ennek az elvárásnak veted alá magad amibe belerokkansz. Hazugságban élni olyan mint egy sötét kamrában élni. Ki kell jutni a fényre ami az igazság. A hazugságokat, félelmeket, gyűlöletet, irigységet vizsgáld míg fény nem gyúl bennük az értelem által, és akkor nem lesz több sötétség. Légy őszinte, főleg magadhoz.