Szerintetek az milyen, hogy egy 21 éves lánynak a szülein kívül nincs senkije? (többi lent)

21 éves vagyok, nem nézek ki rosszul, átlagosnak tartom magam. Jól alkalmazkodó vagyok, közvetlen és barátságos, még sincs egyetlen személy sem akivel sulin kívül vagy hétvégén találkozhatnék. Eléggé kiégett településen lakom, a fiatalok mind drogoznak vagy alkoholizálnak. Nem akartam belekeveredni ilyesmibe így nem alakult ki otthon senkivel barátság. A középiskolában volt egy barátnőm, de érettségi után Bp-re költöztek a barátjával és egyetemre járnak már lassan 2 éve. Egy évben kb kétszer- háromszor tudunk találkozni. Én is jelentkeztem 2011- ben egyetemre, de betegség miatt nem kezdhettem el. Most szakmát tanulok, ott beszélgetek az oszt. társaimmal, de suli után mindenki megy a maga útjára. Én is haza megyek, de csak a magány vár. Eddig egyetlen barátom volt, 1 éve szakítottunk, ő jelentett nekem mindent a vigaszt és örömet. Jó volt az érzés, hogy neki fontos vagyok. Amióta ő nincs velem, nem maradt senkim csak a szüleim. Nem tudom túl tenni magam a szakításon, főleg így, hogy még társaságom sincs akikkel néha kimozdulhatnék és ismerkedhetnék másokkal. Próbáltam hívni régi ismerőseket, de mindig azt mondták "elfoglaltak", a suliban is kezdeményezek, de mindig más dolguk van és csak halogatjuk a találkozást. Már belefáradtam ebbe, hogy én megyek utánuk. Félek attól, hogy örökre egyedül maradok és a szerelem sem talál már rám többé. Úgy érzem nem bírom ezt már sokáig. Szerintetek mit lehetne tennem, hogy jobb legyen? Az ember társas lény és én olyan kiüresedve érzem magam. Esélyem sincs az ismerkedésre, de a magánnyal nem tudok megtanulni együtt élni.