Ez még normális?

Tavaly előtt láttam utoljára a kedvenc lovamat. Imádtam, mindig rá gondoltam, viszont féltem rajta ülni. Mikor eldöntöttem, hogy ezen változtatni fogok, megmutatom neki valahogyan, hogy hálás vagyok a végtelen türelméért, bejelentették, hogy elvitték és soha többet nem jön vissza. Egy évig nem voltam képes újra lóra ülni.

Épp, mikor visszaültem a nyeregbe, elmentünk az osztállyal több napra. Az utóbbi években nagyon összenőttem a kutyánkkal, akit a nagyim gyűlölt. Mielőtt elmentünk, volt bennem egy kis félsz, hogy amíg távol vagyok, elviszik. De nem mertem megmondani a nagyimnak, hogy meg ne merje tenni, mert féltem tőle. Már többször megvert. Mire visszajöttem, elvitte. Nem hozhatjuk vissza, azt se tudom, él-e még. Egyszerűen nem akarok ránézni a menhelyekre, nehogy meglássam Őt, mert akkor tuti nagyon-nagyon kiborulnék.

Ezt is zokogva írom, mert gyáva vagyok, és emiatt utálom magamat. Hiába telt el egy év.

Most van egy tengerimalacom, aki idősödik, és irtózom a gondolatától, hogy Őt is elveszítem. Most is itt bökdösi a lábamat... Én nem tudom, mi lesz velem nélküle. :/ Ő az utolsó, akivel kölcsönösen így szeretjük egymást. A szüleim nem törődnek velem, mindig csak kiabálnak, állandóan megsértenek.

Normális, hogy még mindig sírok, ha az elvesztettekre vagy a tengerimalacom elvesztésére gondolok? 14/L

Ui.: Ha ez számít, senkinek nem szoktam ilyenekről beszélni, sose mutatom, ha szomorú vagyok. Valamiért utálom, ha szomorúnak látnak.