Miért így élem meg a kudarcot?

Egyetemista vagyok. TTK-s szakra járok. Szüleim mindketten diplomások. Valahol elvárás a családban a diplomaszerzés. De én egyáltalán nem ezzel akarok foglalkozni, viszont kell valamilyen pénzforrás ahhoz, amit valójában szeretnék. Ezért sem csinálom teljes szívvel-lélekkel azt, amit most tanulok az egyetemen, mert nem szeretem. Viszont tudom, hogy nincs más lehetőségem, nem értek semmihez, nincs más végzettségem, gépszalag mellett nem lehet megélni. Az álmaimat kergetem, és úgy érzem, sosem fogom elérni.

Megbuktam egy tárgyból, amire sok-sok tárgy épül, így elképzelhető, hogy nem egy-két évet fogok csúszni, és ez nagyon elkeserít. Szüleim mindig baszogatnak, hogy tanulni kéne, ezt kéne azt kéne. Igazuk van! Annyi a baj, hogy nem tudom magam rávenni a tanulásra. Ezt a bukást is most annyira rosszul kezelem, hogy elment az életkedvem, nincs lelki erőm odafigyelni, minden más érdekesebb mint a hátralévő vizsgákra való készülés.

Lelkileg nem tudom magam feltölteni. Ti ilyenkor mit csináltok? Mivel turbózzátok fel az akaraterőt, a kitartást és a küzdési vágyat? Belőlem ezek az egyetem alatt "kitörlődtek". Kisebb koromban egy versenysorozatot megnyertem, országos első lettem. Annyira felpörgetett ez az esemény, hogy akkoriban tele voltam önbizalommal, nincs lehetetlen, és nem is volt! Mindent meg tudtam csinálni. De most... elkeseredett az életem, nem tudom mit kezdjek magammal. Amint látjátok csak keseregni tudok, de cselekedni nem.

Amikor padlón vagy, de tanulni/tevékenykedni kellene, mit teszel, hogy igenis megcsináld? Hogy veszed rá magad? Mivel biztatod magad?

20L