Miért akarom ellökni magamtól az egyetlen embert, akit igazán szeretek?

Mástól is hallottam már ilyenről, de nem értem. Szeretem a barátomat, igaz, csak két hónapja vagyunk együtt, de már másfél éve tudom, hogy ő az igazi. Most valamiért mégis meginogtam ebben a hitemben. Az biztos, hogy szeretem, és ő is szeret engem. Tudom, hogy sosem tenne olyat szándékosan, amivel megbántana. De egyszerűen félek. Eddig nem sok boldogságban volt részem, és még most is hajlamos vagyok a depresszióra. Sokszor érzem úgy, hogy nem viszem semmire, nincs jövőm, vagdosom magam, ok nélkül sírok, túl érzékeny vagyok, félek megöregedni, és az evéssel is vannak gondjaim (kiskoromban anorexia, aztán kényszerevés, bulímia, most újra kényszerevés). Tele vagyok kétségekkel. Félek attól is, hogy nem elégednék meg a házasélettel, mert én olyan ember vagyok, aki szeret álmodozni, és mindig vágyik valamilyen új, furcsa, bizarr, mámoros élményre, hangulatra (nem tudom, mennyire érthető ez). Egy idiótának érzem magam. Most ott tartok, hogy a szakításon gondolkodom, pedig tudom, hogy folyton utána sóvárognék. Szeretjük egymást. Egy részem vele akarja leélni az életét, két kisfiút akar, a nevük is megvan. Egy másik részem viszont abban sem biztos, hogy a holnapi napot végig tudja csinálni. Pedig igazán nem vagyok rossz helyzetben, mindenem meglehetne, étel, lakhely, iskola, talán ész és tehetség is, nem tudom. Csak az akaraterő hiányzik belőlem, hogy merjek boldog lenni. Ragaszkodok a fájdalomhoz, amit már megszoktam. Magányra, elszigeteltségre, bánatra, szenvedésre vágyok.

Egy tizennyolc éves lány