Óriási krízisben vagyok. Hogyan oldhatnám meg ezt az élethelyzetet?

28 éves srác vagyok, és most tudatosult bennem hogy r.hdtul kib.tam magammal... Elég durva helyzetben vagyok és talán még rosszabb is lesz ha nem oldom meg az életemet, de nem tudom hogy kezdjem. Tisztában vagyok hogy én vagyok az oka és nem is hibáztatok már senkit, most döbbentem rá mekkora bajban vagyok...

A pénzem elfogyott és a diákhitelemet felmondták, másodjára is az apehhez kerül, ez majdnem kétmillió forintos tratozást jelent ami azt jelenti hogy az egyharmada a fizetésemnek ugrik. Mindezt a tartozást úgy halmoztam fel hogy nem mertem soha "kilépni az életbe", mert vártam hogy valami történni fog és megoldódik az életem valahogy. Mint a mesében, hogy jobbra fordul, de a csodák asszem nem úgy működnek ahogy azt szerettem volna hinni...

Mindemellett két hónapon belül másik albérletbe kellene költöznöm, rengeteg cucc kéne stb.stb... Kölcsönkérni nemigen tudok és nem tudom hogy itt Pesten milyen munkák vannak amivel a felszínenn maradhatnék egy ilyen helyzetben. De ez még semmi, itt vannak még a félelmeim, hogy nem tudok semmit és nem vagyok képes semmire (van egy gagyi bölcsészdiplomám, emellett semmilyen szakmához nem értek, viszont angolul jól beszélek) és ez az ebből eredő kisebbrendűségi komplexus megbénít, leblokkol ami azt eredményezi hogy nincs önnizalmam és a munkakeresési kör itt be is ztárul. Kétségbe vagyok esve hogy késő (belémnnyillalt egy olyan kép hogy lehet hajléktalanná fogok válni) és úgy érzem hogy nem tudom eltartani magam - eddig "védelmező" burkokban értem minek formája más és más volt - és életképtelen vagyok. ennyi idősen begubózok, irreális félelmeim vannak amiken nem tudok felülkerekedni és beszűkítik a látóterem, nem látok a napfény nélküli nyirkos lakáson, az egyedülléten, a margarinos kenyeren, a paradicsomon, a sajton, a nyomasztó múlton és a fenyegető jövőn túl, nem tudom élvezni a jelent mert csak arra tudok gondolni hogy mennyi mindenem lehetne és hgy mikből maradtam ki eddig. ugy érzem hogy a legegyszerűbb dolgokat sem tudok elvégezni mint munkát, zavarba jövök és nem tudok olyankor semmit megjegyezni, csodálok másokat hogy mikre képesek (pl. a pénzkezelés vagy az autóvezetés felelőssége számomra rémisztőként hat (pl. vezetni meg sem akarok tanulni mert attól rettegnék minden pillanatban hogy elütök valakit, vagy ha egy kicsit zavarba kerülök egyszerűen nem tudok számolni!!) - igen, ez elég nevetséges de így van ) és hogy tudnak létezni mindennapjaikban.

Nem azért tűnik vadnak és fenyegetőnek ez a világ mert gonosz hanem mert megijeszt hogy mindenki olyan jól tudja a dolgát vagy legalábbis ügyesen palástolják ezt az emberek önbizalommal. Rettegek a teljesítménykényszertől egyáltalán hogy teljesítenem kell (persze tudom hogy a munkának az a lényege hogy én mit nyújtok). Gyakran nem nem tudok az emberekkel komunikálni, annyira félek tőlük...

Apropó, teljesítmény, azért büszke vagyok hogy vannak hatalmas - kidolgoztt - ötleteim, amik a fiókban hevernek, csak mert nem tudom hogy kell magamat igazán nyomatni, félek az elutasítástól (nincs "szakmai előéletem", amatőr alkotó vagyok). Pedig tudom hogy k... jók és azt is hogy én is egy igazi unikum vagyok. De csak félgőzzel tudok élni mert egyszerűen így szoktam meg...

Ki akarok törni ebből a "gyerekszerepből", a gyávaságból, de nem látom a kiutat hogy merre menjek mikor egyszerre mindegyik csábító és egyik sem és nem látom magam körül lehetőségeimet (pl. idén a statisztálás is behalt, pedig úgy bíztam abban hogy mehetek forgatni, mert én azt úgy imádom csinálni), nem tudom pl. hol lehet alkalmi munkát találni amit ki is fizetnek és nem húznak le, stb... Mások nem látják ezt az örlődést, mert mindenki egy "vidám srácot lát" aki tökjó fej és életerőt ad másoknak. Persze, mert alapfilozófiám hogy ne húzzak le másokat és ne panaszkodjak mert azzal senki nem jut előrébb. Elhatalmasodik a magány és a béna tehetetlenség és nem tudok elmondani ezt senkinek, ezért képtelen vgyok segítséget is kérni.

Hatalmas a nyomás rajtam és azon fáj a fejem hogy hogyan fogom eltartani magam, hogyan boldogulok majd egy szál magamban, egyáltalán hogy tudják ezt mások megcsinálni?

Annyira nem tudom mit csináljak, egyszerre feladnám az életet de közbe meg csak egy löket hiányzik arra hogy igazán beindítson de nem tudom mit tegyek hogy ne húzzanak vissza megrögződő, öngyilkos (úgy értem lassan pusztító) szokásaim mely ebben a mély gödörben, ebben a "negatív energiarácsban" tartanak. Pedig elhatároztam hogy innentől kezdve életem a végtelen kreativitásról fog szólni, ami részben már elkezdődött, itthon, magamban, de nem tudom honnan vegyek bátorságot arra hogy kilökjem magam ebből a vajúdó, önmarcangoló, zsákutcából...

Honnan vegyek önbizalmat az élethez? hogyan vágjak bele, hogyan ne essek pánikba a "mindennapos harcai" során? Nem akarok elsorvadni, ÉLNI AKAROK!...

de hogyan?...

jó tudom, afrikai éhező gyerekek...

írajtok, kérlek Titeket, mindegy hogy 12 vagy 82 vagy, csak szeretném tudni a véleményeteket a gondolataitokat

(hú, egy kicsit hosszúra nyúltam... )