Azért nem bírnak a srácok, mert túl fiús vagyok? 15/l

Óvodás koromtól 12-13 éves koromig szinte csak fiú haverjaim voltak. Mellettük nőttem fel, együtt verekedtünk, bringáztunk, autóztunk stb. Nem voltam rosszba a lányokkal sem, csak leginkább soha nem vonzottak az olyan dolgok, mint a divat, a barbizás, vagy egymás hajának meg sminkjének csinálása. A mai napig utálom egyébként, ha valaki a hajamat "bántja". Másik suliba kerültem és jóban lettem csajokkal is, akik még a fiúsabb fajtához tartoznak.

Külsőre nagyjából átlagos vagyok, átlagosan öltözködök (épp csak a szoknyákat nem bírom), kihúzom a szememet, megcsinálom a hajamat. Csak épp belsőre vettem úgy észre, hogy leginkább fiúnak tűnök. Mindigis értettem a srácokat, tudtam követni a gondolataikat és fura volt számomra, hogy valaki erre nem képes. Az érzelmeim is egyszerűek: mérges vagyok, vidám, vagy semmilyen, szinte ezzel le lehet írni az egész lelki világomat. Képtelen vagyok depizni, meg gyötrődni a saját magam életén, inkább elfogadok mindent, hogy jó így van, oké. Egyszerűen elfelejtettem azt is, hogy hogyan kell sírni, pedig mostanában sokat próbálkoztam vele, de egyszerűen nem megy. Se film, se élő helyzet nem tud rávenni a könnyekre, még akkor se, ha mindenki zokog körülöttem és ilyenkor kissé gáznak érzem ezt. Imádom a történelmet, meg a háborúkat, filmekből, könyvekből is háborús, krimi, vagy thriller jöhet szóba, meg amik viccesek. Romantikus kizárt. Legtöbbször olyan helyre megyek, ahol fiúkkal lehet jót hülyülni, imádok túrázni is. Elvagyok az ilyen gusztustalannak tartott fiús szokásokkal, mint pl. a böfögjünk minél nagyobbat. Buliban sosem aggasztottak az olyan játékok mint pl. üvegezés. Nem vagyok zavarban srácok előtt, megbámulom őket, de egyik sem érdekel különösebben. (Ne értsetek félre, a lányok sem (: ) Volt már, akinek bejöttem, de sose jártam senkivel. Nálam olyan szinten nem jön be az olcsó romantikus szöveg, hogy legszívesebben az ablakon vágnám ki, aki elkezd ilyen "te vagy a legkülönlegesebb lány, akit valaha ismertem" dumával jönni, főleg úgy, hogy egyszer találkoztunk. Fura, hogy az összes srác, aki körülöttem van kb. egy nyálgép, aki meg nem azt meg nem érdeklem, vagy a haverom, vagy van csaja.

Soha nem éreztem azt, hogy milyen szerelmesnek lenni, vagy hogy megdobban a szíved valaki láttán. Van olyan barátnőm, aki már a 10. pasiján van túl és mindegyiket eléggé megszenvedte, de most miért sír valaki egy olyanért, akit soha életében nem is látott (távkapcsi)? Engem tapasztalatlannak tartanak, mert sosem jártam még senkivel, mégis mindig én mondom meg, hogy a pasi ezt meg azt hogy érti.

Lélekben egyszerűen nem érzem magamat lánynak, el tudom fogadni a saját nememet, csak úgy érzem, hogy csajként egyedül vagyok ezekkel a dolgokkal. Tudom, hogy ráérek még pasit találni magamnak, de aggaszt, hogy így fogok-e? Ha valaki próbál közeledni hozzám, akkor a végén megkapom, hogy "miért nem tudsz úgy viselkedni, mint egy lány?" vagy "egy nagyképű p*csa vagy" címletű szöveget és mindezt azért mert van bennem lélekjelenlét meg tartás a dolgokhoz. Aki ismer, annak általában fontos vagyok és elfogad. Sokszor én vagyok a lelki támasz, úgy érzem, hogy felnéznek rám, amiért erős vagyok, de emellett jószívű is és nekem mindent el lehet mondani, mert megértem.

Nálam fontos, hogy a szerelem, az egyben barátság is. Sokan ezt nem fogják fel.

Vannak, akik az ilyen típusú lányokat kedvelik?