Nem bírom nem magam ellen fordítani az embereket, jól kijönni és összebarátkozni másokkal. Mindenkivel összevitatkozom, akivel meg nem, azt se érdeklem. Hogy fogok így élni?

Már évek óta nem tudok rendes barátságokat kialakítani.

Jó, van néhány szerencsére, de azoknál vagy az történt, hogy élet-halál kérdése volt, hogy legyen barátom és beilleszkedjek, és ezért teljsen megváltoztam, más személyiségtípust véve fel és így "vágódtam be" (többé-kevésbé ez történt az iskolámban), vagy pedig -és ez a jobbik eset-, valaki olyannal mentem egy ismeretlen közösségbe, akit már régebb óta ismerek, és mivel ő sokkal normálisabb, közvetlenebb, rajta keresztül fogadtak el engem is olyanok, akiket másképp talán nem is ismerek meg. Viszont általánosságban igaz, hogy igazi, szoros barátságot nem nagyon tudok kialakítani, az a pár ember pedig, akire számíthatok, mind messze lakik tőlem. Egy ilyen gyönyörű nyárias napon éppen ezért semmit sem tudok csinálni.

Az a probléma, hogy nem tanultam meg viselkedni. Még a barátaim között is baromira feszélyezve érzem magam; nem tudom, hogy mikor mit szabad mondani, hogy hogyan kell lazán, egyszerűen viselkedni, és egyszerűen fenntartani mondjuk egy beszélgetést. Valahogy mindig hülyén jövök ki, vagy kapkodok, dadogok, keresem a szavakat, vagy pedig azt veszem észre, hogy teljesen mást mondtam, mint amit akartam. Hogy úgy viselkedem, ami nem én vagyok. Dolgoznak bennem az álarcok. A személyiségem részévé váltak. És sajnos rendszerint az történik, ha új közösségbe lépek, hogy kollektíve magam ellen hangolom az embereket, különccé teszem magam. Ez az egyetlen közösségi szerep, amihez igazán jól értek.

Most már komolyan az öngyilkosság felé gondolkodom, pedig szeretnék élni, megvalósítani önmagam.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindenki egy nagy tudású személynek tart, de egyre inkább azon tűnődöm, mi a fenét ér a nagy tudás, ha tényleg nincs senki, aki érdekelné az embert, csak lebeg mindig, mint egy porszem. Úgy értem, már felnőttkorban vagyok, egy fél osztályt magamra haragítottam, a jelenleginek a nagyrésze pedig szintén nem bír/hülyének néz, és lekezel. Ez két, egymástól tök független közösség, ahol a másodiknál teljesen tiszta lapom volt (az első osztályom egy teljesen más történet, ott más dolgok is belejátszottak), és ugyanaz történt. De ugyanezt tapasztalom, bármilyen táborba, mikroközösségbe megyek, hogy NEM TUDOM KEZELNI AZ EMBEREKET. Nem tudok természetes lenni, és a vége mindig ugyanaz, a különcködés. Még a családomban is ez van, bár ott kicsit más a történet. Szerintem amíg ilyen vagyok, nem szabadna semmilyen közösségbe sem mennem, mert csak baj lesz belőle.

Most megyek egyetemre, ráadásul külföldre. Hogyan fogom én ott megállni a helyem, mikor az időm nagyrészét itthon töltöm, a saját kis elefántcsonttornyomban, mondhatni a szüleim szoknyája mögött és menekülök a világ elől? Még itthon is rettenetesen megrémülök, ha új közösségbe megyek; alig tudom elképzelni azt a rettegést, amit majd ott fogok érezni, egy olyan életformában, amit még sosem próbáltam ki. S ráadásul ez az itthoni barátok itthagyásával is jár. Kezdődnek a 20-as éveim, állítólag az életem legszebb időszaka, és ha a kamaszkorom romhalmaz volt, legalább ebben a korszakban illene elkezdeni bulizni, csajozni. Hogy fog ez nekem menni, mikor menekülnek előlem a lányok, meg úgy általában az emberek? Hogy leszek egészséges felnőtt? Hogyan lesznek barátaim, akikre támaszkodhatok, amikor a szüleimhez már nem rohangálhatok? Hogyan lesz nekem valaha is párkapcsolatom, hogyan lesznek tapasztalataim a nőkkel, hogyan leszek normális családapa valaha is?

Ezek azok a kérdések, amiket ilyenkor, amikor egy gyönyörű, meleg napsütéses napon, amikor tök egyedül üldögélek, felteszek magamnak. Ezek miatt gondolkozom én, normális, jómódú szülők gyereke aki nyeri a tanulmányi versenyeket, olyan dolgokon, mint az öngyilkosság. És ezt a szüleim nem értik meg. Ők ugyanis az egyetlenek, akik nem tudják kikerülni, hogy lássanak minden nap és lássák, hogy mennyire szét vagyok esve. Félek. Úgy érzem, megbuktam "életből", még mielőtt egyáltalán élni kezdtem volna. Meg tudok tanulni mindent, ami az iskolában kell és elvont, tárgyi tudás, de azt, hogy kijöjjek az emberekkel, partnerként kezeljem őket és ők is engem, kapcsolatokat építsek és megszeressen egy lány, már nem tudtam megtanulni. Pedig alighanem ez lesz az életben a fontosabb, hisz ez jelentő magát az életet, a boldogulást. Ha eddig mindenhol elszúrtam a dolgokat, ha mindenkit magamra haragítok, mindenhol különccé válok, ha mindig hülyének néznek a lányok, akkor logikus, hogy ezután is pont ugyanígy lesz, egyetemen, munkahelyen, az életben. Én pedig ilyen jövőből nem kérek. Akkor már inkább itt fejezném be, még amennyire lehet, méltósággal… Ki akarok szállni. Ki tudja, a jövőben még hogyan kínzom magam. Nem akarok több megaláztatást, nem akarok több társaságot, aki kivet, több barátot, akivel összeveszek, több lányt, aki kiröhög.