Eszébe jutott már valakinek ilyesmi terhességgel kapcsolatban?

Szerintem teljesen normális, hogy fenntartásokkal fogadsz egy teljesen új helyzetet. Minden ismeretlen lehet ijesztő, veled is ez történik. Ami a történetedben aggasztó szerintem, az a félelem a félelemtől.

Még nem történt meg az amitől félsz, még nem tudod milyen lenne ha, de rettegsz attól, hogy majd akkor rémisztő lesz, és talán nem akarod.

Szerintem keress föl egy kineziológust, aki a benned lévő lelki blokkokat fel tudja oldani.

Addig, amíg nem vagy biztos magadba, ne vállalj babát semmiképp.

A terhességgel szemben nem volt bennem soha viszolygás, de a kisgyerekeket mindig távolról méregettem, nem éreztem késztetést, hogy foglalkozzak velük.

Így magamban sem éreztem túl erős igényt saját gyerekre.

Aztán egyszer külföldön nyaraltunk egy olyan családnál, ahol a kultúra része a gyerek, mint érték. Ott 4-5 az átlagos gyerekszám egy családban. Annyira könnyedén, szeretettel és örömmel foglalkoztak a gyerekekkel, hogy én ott kaptam kedvet hozzá.

Valószínű, hogy nálam egyrészt az játszott be, hogy nem igazán volt kisgyerek a közelemben eddig, másrészt itthon főleg a "jajj, mekkora áldozat ez az anyaság" szólamot hallani, ami valóban nem csinál kedvet hozzá.

Pont tegnap voltam egy előadáson, ahol arról beszéltek, hogy egy nő terhességgel kapcsolatos hozzáállását befolyásolhatja a saját születésének körülményei. Ha gondolod indulj el ezen a vonalon, hátha valami kisül belőle.

23N

Tokofóbia, nekem is ez van, bár nekem már amióta az eszem tudom, azóta, bocsi, de undorodom a témától.

Pszichológus tudna veled foglalkozni, bár ez a téma még elég új keletű, mert ugye a nőknek szinte tilos ilyet érezni.

Ja, magyar oldalakon, ha rákeresel, teljesen mást ad ki, mint a külföldieken. Ott rendesen benne van, amit te érzel, élősködő, stb, itt meg csak a szülési félelemmel párosítják csak össze...

Én magamtól most kezdek kilábalni vagy csak ideiglenes az érzés passz.

Sok sikert!

Szia,

Elég nehéz kérdést feszegetsz, lássuk be. Arra, akit ilyet érez, könnyen sütik rá, hogy alkalmatlan az anyaságra, meg hogy jajj, nehogy legyen gyereked. Ez nem ilyen egyszerű.

Megsúgom: ugyanilyen érzéseim vannak/voltak. Hogy ott bennem nőjön valami, mocorog, meg majd meg kell szülni, ő hatalmas, én meg nem, és fájni fog, és amúgy is undorodom a vértől...vááá... a gondolat, hogy belém nyúljanak...szóval, hasonló.

Ugyanakkor én szeretem a gyerekeket, akik már elég nagyocskák a kommunikációhoz, a pici babákkal sincsen bajom, csak még olyan aprócskának tartom őket, nem is tudom, hogyan nyúljak hozzájuk, stb.

Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy ne legyek anyuka, hiszem, hogy a gyermek az élet öröme, ajándéka.

Nekem is kineziológust ajánlottak. El is megyek.

Ami mostanában megváltoztatott (30 elmúltam) az az, hogy a munkahelyemen 2-e is terhesek. Pici hasuk van még, de olyan szeretettel simogatják. Régebben ezzel a hassimogatással nem tudtam mit kezdeni. Értettem, hogy a babát simogatják, ez mindkettejüknek megnyugtató dolog, de valahogy a nagy pocaknál nekem már olyan furcsa volt. Ennél a pici pocakoknál megtetszett. És ennek hatására a dolog már nem tűnt ijesztőnek inkább kellemesnek. Biztosan már a hormonok is okozzák, hogy a téma (terhesség) régóta foglalkoztat, sok cikket, fórumot olvasok, de ennyi. Az érzés most kezd megváltozni bennem.

Lehet idővel benned is elindul a változás. Ha nem akarod megvárni, én is kineziológust javasolnék.