Aki nyálcsöpögős, szánalmas drámaregényt akar olvasni, ide jöjjön. Bízhatok e bárkiben is?

Az egész életem a kihasználtságon alapul. Egészen kis korom óta "megtanultam" hogyan kell függeni, de azt hogy hogyan ne hagyjam magam befolyásolni, most se tudom; lassan 18 leszek (bár nem érzem magam egyáltalán annyinak). Gyakran azon kapom magam, nem bírok különbséget tenni barát és ellenség között; vagy azt, akit előbb még úgy szerettem, most utálom és fájdalmat akarok neki okozni. "Szóval" magamban sem bízom. Egyáltalán. Elmenekülnék, de nem tudok hova, mert belül is, és a külvilág is félelmetes. Nem értem az embereket, mintha külön lények volnának.. Félek a szeretet hiányától, de attól is hogy kihasználnak. Senkinek sem hiszem el hogy szeret. Túl sok bennem az agresszió és a félelem, de így folyton megbántok másokat, a vége pedig úgy is mindig ugyanaz lesz: volt, nincs. Pedig csak arra vágyom, hogy szeressenek, de néha azon kapom magam, hogy már ki akarom erőszakolni mások szeretetét, törődését, de ez így persze hogy nem megy..

Interneten megismerkedtem valakivel, és hamar megimádtuk egymást. Teljesen átadtam magam az érzésnek, a tudatnak, hogy ő egy angyal.. Annyira természetfölöttinek érzem, mindig olyan volt aki mellet eltörpülök, félelmetes, és csodálatos egyszerre - mint vlm. lelki társ, aki mindig ott van melletted, és vigyáz rád. Vigyázott is rám. Szeretett. Eszményített. Ő volt az egyetlen aki végre nem csak a lelkem felületeit, mint unalom űző szert használta, hanem tényleg engem, az igazi valómat akarta megismerni, a múltamat, hogy miért vagyok ilyen, azt amit mindig is titkolok.. Nem kellett sokat mondanom, ahhoz hogy - bár élőben még nem is találkoztunk! - belém lásson. Kifinomult érzéke van ehhez, ami megrettentett, de egyre jobban imádtam. Elhitette velem (akaratlanul) hogy bízhatok benne. Hogy ha sötét van, de ő fogja a kezem, nem kell félnem.. Viszont nagyon érzékeny, és előre rettegtem attól hogy megbántom. Persze, elkerülhetetlen volt. Érdekes hogy pont neki akartam jót, és ezzel bántottam meg végül.. Abban a pillanatban elfordult tőlem. Elhitette vlem hogy soha nem fog bántani.. és hogy mindig megbocsájt.. Most jelentéktelen vagyok. Egy pillanat alatt lettem azzá. (szó szerint!) Pedig ő tudja a legjobban mitől félek leginkább.. Azzal a lendülettel ahogy elfordult, barátnője lett, de ez még nem is zavar, mert nem akarom hogy magányos legyen; de felmerül bennem a kérdés: csak azért voltam olyan jó és szép, mert ő meg magányos volt, és kellett neki valaki; bárki? Most úgy tesz mintha ez természetes volna. Hogy túlérzékeny, meg egyébként is borderline - és vállat von. Elhitette velem, hogy én voltam a "múzsa", aki végre teljes képében meglátta őt, az igazi valóját, és megértette. Nem tudom miért kell mindig az áldozat szerepébe bújnom. Ő az egyetlen akit nem akarok zsarolni, annál jobban tisztelem, és az őszinteséget várom el tőle - nem azt hogy hazudja azt hogy szeret. Rühellem magam. Nagyon fáj, hogy minden porcikám apró kis félelmét ismerte, és most mégis bebizonyítja nekem azt hogy végülis van okom félni. Iszonyatos érzés, hogy most már ilyen hüvös, de azért az emlékek mégis csak ott maradtak benne, és most úgy érzem biztos lenéz, vagy kifogja használni a rólam alkotott ismeretét. Úgy érzem csak akkor nyugodhatnék meg, ha megölném.. Mert azzal ha meghalna, elveszne - elveszne velem együtt, mert most benne vagyok. Egészen benne, de már nem akarom. Vagyis nem tudom mit akarok. Visszakapni a törődését. Imádom. Nem bírom elereszteni. Szánalmas vagyok?

Soha nem akarok bízni senkiben. Egy csöppet sem.