Szerintetek van olyan, aki képtelen az együttélésre?

Szerintem én ilyen vagyok,ráadásul reménytelenül.Gyerekkoromban külön szobám volt,amit a szüleim és a testvéreim tiszteletben tartottak. Soha nem járkáltunk be egymáshoz a másik tudta,vagy engedélye nélkül. Anyukám se pakolászott,rendezkedett a szobámba soha,max takarítani segített.Szóval a kis életteremben minden ott volt és úgy,ahogy akartam.18 évesen elhunyt a nagymamám,és közös döntéssel az enyém lett a háza.(mielőtt valaki megjegyezné:a családi házunkat majd a két öcsém fogja örökölni.) Szóval ott egyedül élek. 2 éve van komoly barátom,már szóba került az eljegyzés,összeköltözés.Igen ám,de valahogy félek tőle. Mikor barátom nálam alszik,és szétdobálja a ruháit,a dolgokat nem oda teszi vissza,pacsál a fürdőben az engem elég rosszul érint.Mikor benéz valamelyik eldugott polcra,az számomra olyan,mintha turkálna a cuccaim között. Ha már most nem tudom ezeket elviselni,akkor nincs is értelme az egésznek,igaz? Kérlek ne ítéljetek el miatta,nem vagyok én rossz ember,sem pedig hárpia.Csak úgy megszoktam már az egyedül élést,azt hogy nem kell semmihez alkalmazkodni.A páromat nagyon szeretem,és ne úgy képzeljétek,hogy dühöngök ezek miatt vagy éreztetem vele,ezt csak legbelül érzem.