Mit tehetnék? Forduljak szakemberhez?

Azt vettem észre magamon, hogy nagyon számít mások rólam kialakított véleménye, valahogy akaratomon kívül maga elé sorolok mindenkit a társadalmi ranglistán. Ha mondjuk valakivel nem egyezik a véleményem, nem az az első gondolatom, hogy ő téved, hanem hogy "jó ég, valóban így lenne? Hogy én milyen ostoba vagyok!". Úgy döntöm el, hogy amit mondani vagy tenni készülök ciki-e vagy sem, hogy az, akivel épp beszélek megtenné-e. Ha arra jutok, hogy nem, akkor inkább hallgatok, mert csak olyasmit akarok mondani ami miatt biztos nem gondol rólam negatívat. Amit mások tesznek, az a "standard", és nekem ehhez kell igazodnom, ezeken a korlátokon belül kell maradnom, különben "mit fognak gondolni." Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg én vagyok a "normális", és az, akinek a társaságában vagyok egy szélsőség... Egy megtervezett parancssor az egész életem (csak a tetteim és a szavaim, ezen kívül sajnos elég hanyag vagyok, pl. időbeosztás terén), nem vagyok képes úgy igazán elengedni magam, mert félek, hogy h***nek néznek. Ebből kifolyólag rettenetesen unalmas és egysíkú személyiség vagyok, akivel én se akarnék barátkozni, mert mindenre csak bólogat és nincs egy normális,önálló gondolata. Nehezen barátkozom, mert elég félénk vagyok, és mire feloldódnék egy új társaságban annyira, hogy esetleg merjek lazább lenni, addigra a minimális érdeklődésüket is elvesztették irántam, és egymással vannak elfoglalva. Az osztályban is semmibe vesznek, most már ott tartunk, hogy szünetekben mindenki beszél valakivel, én meg csak olvasok valamit vagy tanulok következő órára. Kezdetben próbáltam odamenni hozzájuk, beszélgetni, de valahogy "kikoptam" a társaságból, mert - bár nem konkrétan - de azért érezhetően hűvösen, lekezelően szóltak hozzám (már amikor szóltak egyáltalán), talán mert megérezték, hogy ilyen "alárendelt", úgynevezett "rúgj belém" személyiség vagyok, akit nem kell egyenlő félként kezelni.

Ha esetleg mégis megesik, hogy valami őrültséget teszek, ami talán nem is az, de annak érzem, igyekszem minél hamarabb kimagyarázni, vagy legalábbis éreztetni, hogy ez szerintem sem volt normális dolog, és szégyenlem magam miatta. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális dolog, és nagyon szeretnék változtatni rajta, de nem megy. Sokszor beszéltem erről édesanyámmal, de ő csak olyanokat mondott, hogy "ebben én úgysem tudok segíteni, megértelek, de mit tehetnék?" vagy hogy "majd kinövöd". Persze, de milyen felnőtt lehet majd így belőlem? Nem szeretnék egy mimóza nebáncsvirágként élni, mert így, hogy nem tudok ellazulni, én sem élvezem az életet, rengeteg társas tevékenységből (pl. házibuli, koncert, színház) kimaradok barátok híján. Persze utóbbi kettőn egyedül is részt lehet venni, de abban mi a jó? Így én sem élvezem az életet... A kérdésem az, lehet-e ezzel a problémával valamit kezdni, vagy menthetetlen vagyok? Előre is köszönöm a válaszokat azoknak, akiknek volt erejük végigolvasni... 16/L