Hogyan gyűjthetnék bátorságot ahhoz, hogy megvédjem magamat és másokat? Nem bírok tovább együtt élni ezzel a gyávasággal!

Az a gond, hogy rettenetesen gyáva vagyok, ha arról van szó, hogy védekezni kell vagy meg kell mondanom a véleményemet. Másban bátor vagyok, imádok új dolgokat kipróbálni, szeretem, ha pörögnek az események, ha valami nehéz helyzet áll elő, akkor örülök, hogy végre történik valami.:) De ha bántanak pl. az osztálytársaim, egyszerűen képtelen vagyok visszaszólni nekik. Az utóbbi időben különösen fájdalmas események döbbentettek rá, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, ha engem vagy a hozzátartozóimat bántják. Meg lenne rá a lehetőségem, hogy odamenjek azokhoz a fiatalabb gyerekekhez, akik bántották a tesómat, de nem teszek semmit. Pedig megérdemelnék, hogy valaki végre jól leszidja őket. A helyzet egyre rosszabb, mert most már nem csak amiatt érzem rosszul magamat, hogy a saját érdekeimért nem állok ki, hanem bűntudatom is van azok miatt, akiket nem védtem meg, pedig lehetőségem lett volna rá. De nem csak a bátorság hiányzik, ha védekeznem kell, teljesen leblokkolok. Egyszer a kutyámat megtámadta egy másik kutya és én 20 másodpercen keresztül csak zsebredugott kézzel álltam és néztem, majd tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy kiszabadítsam a kutyámat, de ha a másik kutya gazdája nem lép közbe, simán végignézem, ahogy széttépik az imádott kutyámat anélkül, hogy bármi érdemlegeset próbáltam volna tenni! Pedig tudom, hogy ha meghal, akkor azt én sem élném túl, mert nagyon szeretem és máskort nem is félek semmilyen kutyától. Ha valakivel vitatkozom, rögtön elfelejtem az érveimet, még ha jó előre meg is fogalmaztam, mit fogok neki mondani. Elméletben nagyon nagy hős vagyok, folyton azt hajtogatom, hogy rá kéne szólni, be kéne perelni, fel kéne jelenteni, beszélni kéne vele és azt gondolom, hogy meg is fogom tenni. De sajnos mindig megmarad benne a kéne. Felteszem a tennivalók listájára, de egészen addig halogatom, amíg végül nem lesz már aktuális a dolog. Fogalmazom, hogy mit kéne mondani, várom a megfelelő időpontot, aztán azzal a dühítő érzéssel zárul az ügy, hogy már megint nem tettem semmit!