Undorodom az emberektől, a skála akármely részén is helyezkednek el. Hogyan viseljem el mégis őket?

Utálom mindegyik embertípust, egyszerűen hányingerem van tőlük, szinte mindegyikükben van valami felsőbbrendűség, valami megmagyarázhatatlanul undorító önbizalom, ami már szinte nem egészséges módon hatalmat akar adni az emberi fajnak, saját magának, mely a létet meg akarja magyarázni valami hülyeséggel.

A többség amúgy is kretén, valami megmagyarázhatatlan dologban hisz, mely hatására azt gondolja, körülötte forog minden (ma volt a szülinapom, ma minden fasza volt, vagy: péntek 13-a van, ma minden olyan szarul ment, vagy pedig ma halt meg xy, az eső is esett, stb, stb.)

Okádok az emberi fajtól, szinte minden mozzanatuk irritál.

Annyiszor feltártam magamban a választ a viselkedésükre, és arra hogy olyan sokat képzelnek, azaz várnak el az emberi fajtól, hogy az már nevetséges. Például, hogy 2023 van, és tényleg elhiszik, hogy ez valami orbitális előrelépés. Akarom mondani, beleszülettünk egy olyan korba, amihez 0%ban járultunk hozzá, azt verjük magunkat hogy mekkora arcok vagyunk, meg hogy milyen szerencsések. Holott ki tudja, hogy ebben a pillanatban hányan vannak ugyanebben a korban, (rengeteg bolygó létezhet) illetve hogy hányadszorra éri el egy adott faj ugyanezt a fejlettséget, tudást. Lehet már 5000000 évvel ezelőtt is ugyanitt tartottunk (ki mondja meg?)

Annyian részese akarnak lenni ennek a haszontalan létnek, hogy nevetségessé teszik önmagukat.

Nem arról van szó, hogy boldogtalannak kell lenni, vagy hogy szarul kell érezni magunkat, csupán nem kéne folyton különlegesnek érezni magunkat, egy hasztalan illúzió kedvéért, mely amúgy is romba dönti az elképzelésünket. Valamiért mindenki rohadtul imád önmaga lenni egy álarc mögött, és közben ugyanezzel a mentalitással utálni önmagát és meg nem érteni a világot.

Undorodom tőlük. Probléma csupán annyi, hogy a rokonaimat is utálom emiatt, pedig nem akarom, de nehezen teszek kivételt.

Nincs kedvem élni.