Volt már olyan veled/veletek, hogy folyamatosan arra gondoltatok, hogy "de jó lenne most meghalni, minden megoldódna", és ezután már azon jár az eszed, hogy miképp halj meg?

volt, ill. van.

csak a szeretteim miatt nem tehetem meg.

a miképpen nem gondolkoztam sokat, mert már választottam, csak azon, hogy milyen lenne ha már nem kéne megélnem a holnapot.

Sose fogom tudni megérteni az ilyen hozzáállást én nekem is van sok szar az életemben, még sok is. De az életet meg kéne becsülni ha annyira azt hiszitek hogy könnyű lenne akkor gondoljátok át hány embernek hiányoznátok, nem mondhatjátok hogy senkinek, legalább a szüleiteknek, anyukátok biztos ki lenne készülve idegileg. És akkor nem oldottatok meg semmit, csak elmenekültetek a gondok elől. Elöbb fogok híd alatt megfagyni vagy üt el egy busz mint hogy én magam végezzek az életemmel, nem tudom hány évesek vagytok de még több mint az életetek fele hátra van, utólag majd jó lesz nevetni rajta.Ismertem embert aki öngyilkos lett nem hagyott mást hátra csak szenvedést az egész családjának. Ha nekem sok bajom van inkább azt szoktam kivánni hogy fogom magam egy táskával és elmegyek valahova jó messze ki a tengerre halásznak vagy akárminek ami elég messze van a gondjaimtól.

Most lehet bunkó voltam hogy így beszóltam de az ilyen gondolatokat nem szeretem és szeretném ha azok is átlátnák a tetteik súlyát akik ilyenen gondolkodnak mert tudom milyen annak lenni akiket hátrahagynátok.

Igen.

Mikor új osztályba kerültem.

A régi barátaim meg elfelejtettek, találtak új barátokat.

A szüleim itthon meg csak kiabáltak velem, hogy nem igaz hogy nem tudok barátkozni senkivel.

Amikor TOTÁLISAN egyedül maradtam. És egy megoldás lett volna: meghalni.

Ez amúgy múlthéten volt. Mostmár jobb a helyzet, osztályt váltottam, ahol a régi barátaim vannak. Bár nem nagyon foglalkoznak velem, mert találtak 'újakat', de sokkal jobb mint azelőtt. Azt hittem ebből nem lesz kiút.

De mindennek van megoldása. Élő példa.

Igen volt, - és a mai napig is van ilyen nálam.

Engem a gyávaságom tartott mindig vissza attól, hogy itt hagyjam az árnyékvilágot.

Körül néztem magam körül sokszor, és sokszor láttam, hogy megannyi ember klasszisokkal nagyobb slamasztikában is szeret élni, - én meg "gyászolom magamat", de mire?...

Csináltam megannyi számvetést:

Mennyi, nálam lényegesen fiatalabb ember nem él már?

-Volt közöttük öngyilkos is, nem egy, - aki "bekapta a fegyver csövét"... Az egyik pár hónapos csecsemőt hagyott hátra - asszonyostól...

Volt olyan, aki hídról ugrott le, - és a Margit szigeti rakpart kövein kenődött szét...

Volt olyan, aki halálos beteg volt, - vérrák végzett vele...

Volt olyan, aki segédanyagot használt az erőnlétének fenntartásához, - és nem bírta a szíve...

Volt egy 3x éves kolléganőm, akit szintén a rák szólított végső nyughelyére...

Volt... Volt... Volt... Volt... Volt...

Aztán itt van az elmúlás - agyilag - feldolgozására való hajlam: Fel tudom-e dolgozni, hogy nem leszek többé, - vagy görcsösen küzdök-e, ha "eljön az időm"?

Az ember természete mindig is ilyen marad:

Mindig azért sóvárog, ami elérhetetlen számára, - aztán amikor véletlenül mégis elér egy ilyen vágyat, szeretné "visszacsinálni".

De az élet önnön kezünkkel való kioltása nem az a kategória, amelyet csak úgy "vissza lehet csinálni", - ekkor már hiába kiabál az ember, hogy "Ho-hóóó! Nem így gondoltam!"