Tényleg egy romhalmaz vagyok?

Viszonylag egy fiatal lány vagyok (13). Kisgyerek korom óta, arra programoztak a szüleim, hogy mindenben, mindig a legjobb kell legyek. Ez az elmúlt pár évben nagyrészt "gondtalanul" is ment, megpróbáltam a maximumot kihozni magamból. De szívből jövő dicséretet nem igazán kapok tőlük. Ha valami jól is sikerül, akkor csak azt mondják, hogy hajtsd és hajtsd tovább magad... Nincsenek családi programok, egész nyáron csak dolgozunk. Fáj látni, hogy más gyerekek mennyire jól érzik magukat a családjukkal...

Apám elég egy indulatos ember, főleg az elmúlt 3-4 év óta családi okok miatt. Ezt a feszültséget persze a családján (rajtunk) tölti ki. Én is kapok eleget ebből. Mindenki hallotta már gondolom azt a mondatot, hogy "nem lesz belőled semmi", "nem érsz el az életben semmit", "nem vagy jó semmire" és még sorolhatnám a többit. Azt éreztetik velem, hogy csak vagyok ebben a világban, és semmi hasznomat nem látják. (Ez ilyen mindennapos eset). A sok stressz miatt, rengeteget fogytam, a külsőm is utálom. Na de gondolhatjátok, hogy milyen jó érzés, ilyen szívmelengető szavakkal elindulni az iskolába, és egész nap rejtegetni, hogy mennyire nem vagyok jól. Viszonylag elég jó tanuló vagyok, csak néhány tantárgy volt, ami nem epp tökéletesen ment. De ebben az évben valahogy minden megváltozott. Nem vagyok olyan, mint ezelőtt, nem tudom az említett maximumot nyújtani. Nehezebben tanulok, és egyre jobban éreztetik velem, hogy többet várnak... De én többre nem vagyok képes... Nem akarok már foglalkozni senkivel és semmivel, nem akarok állandóan tökéletes lenni mások számára, ha nem is foglalkoztatja őket az, ha eredményesen csinálok valamit. Le akarok feküdni egy kis szoba ágyába, ahol nem hallom a szüleim veszekedését, és kiüríteni az elmém. Nem akarok várni ettől az élettől már semmit. Nem kapok elegendő támogatást, nem akarom folytatni.

Legvégül ezt a kis szöveget nem önsajnáltatás céljából írtam le, csak szükségem volt valakire, aki megért engem. Lehet én gondolom túl, de hazugság, ha a felnőttek azt mondják, hogy a gyerekeknek nincsenek problémáik. Hát nekem ez bántja főképp a szívem, és meg kellett osztanom ezt valakivel, mert úgy érzem egyedül ezt nem tudom kezelni... Mit tehetnék, hogy jobban érezzem, valahogy túllépjek ezen?