Hogyan szerezzem vissza az önbizalmam?

Amióta az eszemet tudom nem igazán volt önbizalmam.

Kiskoromban mindig kullogtam mások után, bárki csicskáztathatott mert nem mertem és nem is tudtam nemet mondani.

Ez egészen így volt hetedik osztályig.

Előtte volt egy barátnőm aki belehúzott egy nagyon rossz társaságba. Ott is mindig én voltam a szenvedő fél. Valamit nem akartak vinni azt mondták makd viszem én.

Röviden tömören teljesen leszartak. Egyszer volt olyan is mikor mentünk ki együtt az iskolaudvarra és bevágott elém néhány diák így kissé lemaradtam tőlük mikor mentem volna ki az ajtón.

Rámcsukódott és láttam hogy már messze járnak. Megsértődtem és nem is mentem utánuk.

Volt olyan hogy az egyik csaj rámnézett és megkérdezte hogy "Jé te itt vagy?" Hadd ne mondjam hogy szétcseszték a nemlétező önbizalmamat. Teljesen tönkretettek, idegbajom lettem. Ha hazaértem az iskolából folyton kiadtam magamból az elfolytott felhalmozódott feszültséget. Ordibáltam a falhoz vágtam magam, széttörtem mindent és miután kiadtam a dühöm sírógörcsöt kaptam néha már fulladoztam is. Szívtam a szüleim vérét ők pedig féltek tőlem amiért ennyire kikelek magamból. Sokszor vágták a fejemhez hogy ez nem normális de segíteni nem segítettek pedig nagyon nagy szükségem lett volna rá:(

Tizenegy éves koromban pedig folyton megjegyzéseket tettek az összenőtt szemöldökömre. Ráadásul nem csak ők hanem a feljebb járó fiúk is gúnyneveket aggattak rám.

Mindegy végül elmentem ezzel a legjobb barátnőmmel egy nyári táborba.(a többi lány nem jöhetett mert nem engedték őket) ott is folyton bunkón viselkedett velem.

Úgy voltam meg a fejecskéjében hogy én vagyok az a csaj akinek kipanaszkodhatja a hülye problémáit és felhasználjon pajzsnak meg bűnbaknak. Ebben a táborban megismerkedtem több lánnyal és láttam rajtuk hogy kedvelnek és szívesen lógnak velem.

Nemtudom ettől e de olyan szintü lökés ért mint még soha.

Nem mondom hogy a társaság közepe lettem de tényleg úgy éreztem csak úgy árad belőlem az önbizalom.

Ennek hatására valamin összekaptam a barátnőmmel amikor újra valami hülyeséget akart velem megcsináltatni mert ő túl nyuszi volt hogy megtegye helyettem.

Megtettem...de nem hagytam ezúttal szó nélkül.

Aztán elkezdett sértegetni olyanokat vágott a fejemhez hogy: "ne legyél már ilyen szerencsétlen" "béna vagy nyuszi vagy hülye vagy unalmas stb..

Nekem ez már sok volt és hát elküldtem enyhén szólva melegebb éghajlatra. Aztán következő évben szereztem barátokat és éreztem hogy már van saját véleményem és kiállok magamért.

Eddig nem is lenne semmi gond.

Következő évben az egyik lánnyal akivel eddig is jóba voltam csak az akkori barátiköröm nem szerette ezért nekem sem lehetett vele barátkoznom mert különben kiutáltak. Nagyon szoros lett vele a kapcsolatom és kicsit elhidegültem másoktól mivel csak vele voltam, de jól éreztem magam.

Ez most is így van. Kommunikálok másokkal is, de sokszor nem szeretnék.

Idén felvételizem, elég nagy súlyt helyeznek rám emiatt a szüleim sokat várnak tőlem. Apám azt mondogatja hogy nem fognak felvenni sehová, nos én azért ezt nem gondolom.

Próbálok pozitív lenni és az is vagyok viszont mostanában úgy érzem az önbizalmam újra a béka segge alatt van. Kezdem újra rosszul érezni magam. Mintha visszaestem volna. A másik hogy mostanában nem akarok megszólalni. Nincs kedvem beszélni. Nincs kedvem veszekedni, vitázni megvitatni bármit csak hagyjanak a francba.

Kicsit elegem lett az emberekből.

Egyedül is tökéletesen ellennék.

Szeretek rajzolgatni, elmélyülni a gondolataimba vagy csendben figyelni hogy mi folyik körülöttem.

A barátnőm meg szeretné ha beszélgetnék vele, sajnálom mert mindig hangoztattam hogy milyen empatikus és segítőkész vagyok ami igaz is de most valahogy magamnak sem úgy tűnök. Lemondott egy találkozót amire azt írtam: rendben semmi gond.

Erre később szóvátette hogy nem is kérdeztem meg miért nem ér rá?

Kitudja lehet éppen kórházba fekszik.

Bepipultam mondtam neki nem gondoltam hogy ott van lemondta, mondtam kész és ennyi. Aztán írta hogy tehát magasról teszel rá.

Nos ez részben igaz volt mert akkor nem érdekelt hogy miért nem ér rá éppen.

Mostanában elfelejtem megkérdezni az ilyen dolgokat és valóban úgy tűnik mintha nem érdekelne.

Érdekel csupán egyszerűen nem tudok figyelni...amit egy héttel ezelőtt mondott elfelejtettem, amit pár nappal azt is. Úgy hat mintha nem is érdekelne hogy vele mivan.

Szeptember vége óta megbántott sokszor én pedig besértődtem ez azért volt mert családi problémái voltak és ingerült volt sokszor, de mindig kibékültünk akkor is és most sincs semmi gond. Mostanába nem veszekszünk pont emiatt hogy nem kötök bele abba amit mond.

Elmúlt a hirtelen haragom is, megtanultam uralkodni magamon. Év elején még mindenen felidegesítettem magam nagyon könnyen és akkor rögtön ugattam. Volt hogy egyszer fel is pofoztam szegény barátnőmet mert felidegesített azzal hogy csipkedett meg lökdösött mert éppen akkor rájött az 5 perc nekem meg már amúgy is tele volt a tököm a nappal.

Ez még év elejèn volt. Most más.

Ma is megbántott valamivel egy kicsit de ez hülyeség ezért nem tettem szóvá. Mert az is idegesítő ha valaki kis hülyeségeken megsértődik. Ha lenne önbizalmam ez a megjegyzés elvileg meg se kottyant volna. A barátnőm nem valami empatikus, és elég csipkelődős fajta. Úgymond szívjuk egymás vèrèt de viccből persze.

Nem kritizál rajtam semmit.

Szeretem a külsőmet, most újra a belsőmmel van a bajom.

Azzal amit itt felsoroltam.

Nem hívom el sehova, valahogy meg sem fordul a fejembe hogy elhívjam valahová. Iskola után semmi kedvem menni pedig talán felvidítana.

Ahogy mondtam szeretek egyedül lenni olvasni, filmet/animét nézni. De csak egyedül. Az osztályban van egy lány aki ilyen de ő mindig ilyen volt és őt egyedül hagyják ha látják rajta hogy nem akar társalogni, de rajtam nem ezt szokták meg. Most másokkal alig kommunikálok azokkal csak akkor ha muszáj, van egy lány akivel közös óránk van vele csak azért, máskor meg nem igazán érdekel mi van vele. És néha idegesít a barátnőm is, van amikor legszívesebben leütném. Volt egyszer hogy rajzoltam és a barátnőm mindig mellettem ül, és mondja hogy ne rajzoljak inkább beszélgessek vele, erre bepipultam de csak gondolatban nem tettem szóvá hogy most nem akarok veled beszélgetni. De ha valamiről beszél akkor én is beszélek de most nem volt semmit se mondanom. Egyik órán is elkezdi hogy miért nem beszélgetek vele. És akkor se akartam volna mondani hogy egyrészt óra közepén koncentrálnék másrészt meg mit mondjak?

Nem érdekel semmi...mostanában csak magam eddig azon voltam hogy változtassak ez egy fázisa ennek vagy mi? Próbáltam fejleszteni magam a szünet alatt, hogy a negatív dolgokra ne figyeljek és ne idegeskedjek mindenen.

Ha belémkötnek már nem szólok vissza tulajdonképpen nem érdekel. Maximum belül bánt. Nem folyok bele a vitákba elfogadom amit a másik mond mégha nem is értek egyet, mert fárasztó. Nem állok ki már valaki mellett akit bántanak, eddig megtettem hát gondolhatjátok hogy semmit nem kaptam belőle vissza.

Nem piszkálnak, nem bántanak mert látják hogy nem érdekel.

Szóval ez a helyzet. Ezek alapján szõrnyů vagyok, és bánt holott egyáltalán nem az a fatuskó fajta vagyok. Nemtudom mitől lehet és zavar.

Mitől lehet ez? Valaki volt vagy van hasonló helyzetben? Illetve mit tegyek hogy újra visszarázódjak?